2016. augusztus 29., hétfő

A kedvenc playlistem mostanában

A múltheti kis szösszenettel némileg visszatértem a virtuális vérkeringésbe, ami egyben azt is jelenti, hogy alkalomadtán bele-bele olvasgatok a korábban általam rendszeresen látogatott blogokba. Igyekszem bepótolni a kb. másfél éves lemaradásomat. Néha egészen olyan, mintha egy filmet néznék pörgetve: van, aki leszokott a Barátok Köztről, van, aki felmondott a munkahelyén, van, aki élete legnagyobb kalandjára készül hónapok óta és persze olyan is van, aki szépen csendben abbahagyta vagy éppen szünetelteti a sztorizgatást.

Retisonic éppen szünetelő tumblija óriási hatással volt rám az elmúlt napokban. Az esti altatások után pörgettem bele valamelyik nap és ott is ragadtam vagy két órára. Az írót személyesen is ismerem, de az írásban kiteljesedő sziporkázó stílusa mindig szórakoztat.

Már korábban is írtam arról, hogy nekem sajnos nincs különösebb zenei ízlésem, szinte mindenféle zenét meghallgatok. Ha valami jóra vágyom, akkor Gábor ad tanácsot vagy az ő playlistjeit hallgatom a Spotifyon. (Durva, hogy másfél éve még azt sem tudtam mi az a Spotify, ma meg már a gyerek is simán bekeveri David Bowie-t, ha úgy tartja kedve! #wow #döbbenet).

Retisonic és felesége zenei ízlése mondhatni világhírű. Hogy milyen fasza zenéik vannak, már akkor is tudtam, amikor még nem is ismertem őket (főleg Retisonicot, mert azért Zsuzsival mégiscsak egy városban nőttünk fel, ahol nagyjából mindenki ismer mindenkit). Volt egy közös barátunk, akivel akármikor találkoztam, ő vagy hozzájuk ment zenéért vagy tőlük jött a friss, új zenékkel megpakolt mp3 lejátszójával. (Ma már ez is kiment a divatból).

A Queen Miracle c. számáról szóló bejegyzés baromira kedves emlékeket ébresztett bennem. A Queen gyerekkorom egyik meghatározó együttese, nyilván azért mert apám és anyám is oda volt érte. Freddie Mercury halálakor már 12 éves voltam, persze gőzöm sem volt arról, hogy mi az a AIDS, de tisztán emlékszem a Wembley-s emlékkoncertre, mert együtt néztük anyukámmal a tévében. Azóta már tudom, hogy a Too much love will kill you az nem éppen egy romantikus értelemben vett szerelmes szám. (Egyébként anyám minden évben gyertát gyújt azóta is Freddiért - és Falcoért is - Mindenszentekkor.)


Szóval másnap Barnabásnak én is megmutattam ezt a számot és rohadt jót léggitároztunk közben és azóta is többszört meghallgattuk már az egész albumot. Barni kedvence amúgy az Under Pressure (ami amúgy nem ezen az albumon van), amit Freddie Mercury David Bowie-val énekel és most éjjel-nappal ezt hallgatjuk.



Azóta megfogadtam, hogy az összes számot végighallgatom Retisonic blogjából és csináltam is egy fasza kis playlistet az utolsó pár posztból, amit ti is meg tudtok hallgatni:


Az előadók nagy többsége számomra teljesen ismeretlen, de már így is vannak nagy kedvenceim, például a How I live a The High Violets-től és a South a Hippo Campustól.

ps.

Balázs, én nem is értem, hogy miért nem egy újság/portál zenei szerkesztőségében dolgozol. Olyan szenvedéllyel és érdekesen tudsz írni ezekről a bandákról és a számokról, hogy azzal még a Barbie Girl-ön nevelődött kis fruskáknak is kedvet tudnál csinálni az EMF-hez. 

2 megjegyzés:

  1. Lélegzetvisszafolytva várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze azóta már milliószor megfulladtam, de még várok - ugye.

      Törlés