2012. szeptember 18., kedd

Túl a felén, még több pénzzel

A harmadik hét viszonylag sok meglepetést tartogatott. Fröccsfutás, igazi nagy adomány,  atomerőműlátogatás, blogtalálkozó és még egy Duna TV-s interjú is belefért. 

A pénz csak gyűlik és gyűlik. Nagyon gyümölcsöző hetet zártam, a mutatóm egészen 274%-ig ugrott. Igen, igen, ez azt jelenti, hogy három hét alatt 411 000 forintot adakoztak össze kedves emberek. 

A vasárnapi félmaraton után egy kis lazítás következett futó barátaimmal és egy két részre felosztott keddi futóedzés közben egy laza hangulatú fröccsözésre is jutott időnk a Fellini Kultúrbisztróban. Egyedül indultam itthonról és úgy éreztem magam, mint akit jól összevertek egy baseball ütővel két nappal korábban. Lassan ment a futás, pedig gyorsnak éreztem és igazából egy porcikám sem kívánt 8km-nél többet. 

Szerdán hezitáltam, hogy elmenjek-e a Bátor Tábor nagy-nagy-nagy közös futóedzésére. Eleinte úgy készültem megyek, aztán meggondoltam magam fáradtságra hivatkozva, de akkor 4-kor csörgött a telefonom és kértek, hogy menjek már, mert sajtónyilvános esemény lesz és szeretnék, ha adnék egy interjút a Duna Tv-nek. Na bumm. Edzés 6-kor. A hajam totál béna. Barnabás totál felpörögve. Gábor meg totál seholse. Végülis szépen futópuccba vágtam magamat és miután leegyeztettem még pár részletet az Óbudai Művelődési Házban azzal a jótékonysági koncerttel kapcsolatban, ami végülis nem fog összejönni, 18.00 óra után pár perccel meg is érkeztünk az edzésre. 

Na ez itt az Élménykülönítmény teljes valójában. Összesen több, mint 11 millió forint adománygyűjtési céllal
Molnár Attilával, a Bátor Tábor ügyvezetőjével azon tanakodunk, hogy melyikünk fáradtabb
Egyébként ő is egyéni maratonista, itt lehet támogatni
 A fotók innen vannak. 
Az interjú jól sikerült, talán vasárnap délelőtt megy adásban.

Pénteken vidéki esküvőre utaztunk és ha már ott voltunk a közelben, akkor pont kapóra jött a paksi atomfutás. Futóbarátom, Mari hívta fel rá a figyelmemet, és igazából eszem ágában nem lett volna futni ezen az őrült versenyen, de pont aznapra volt tervezve az utolsó harminc feletti hosszú futásom és úgy voltam vele, hogy tömegben csak könnyebb lesz lefutni, mint egyedül körözgetve valahol. 

ez egy kevésbé előnyös kép rólam
A paksi atomfutásról annyit kell tudni, hogy nagyon sok szintemelkedő van benne és a pálya egy része keresztül megy a paksi atomerőműn. Ami azért nem egy mezei sportpálya és az útvonalra csak úgy adta ki a mindenféle engedélyeket az erőmű, hogy végülis a pálya 2 kilométerrel hosszabb lett, mint amit korábban meghirdettek. Vagyis nem 31,6 km, hanem 33,8 km. Ez persze csak a helyszínen derült ki. A 420 méter körül szintkülönbségről már előző este tudomást szereztem. (Feltölteném ide a Garminos adatokat, de valamiért az utolsó két edzésemet nem tudom leszedni az óráról.) A versenyre fáradtan érkeztem és különösebb mentális felkészülés nélkül. Ráadásul női bajokkal. Mondtam is Marinak, hogy nem fog menni. Még csak nem is izgultam reggel. Annyira nem törődtem semmivel, hogy még az előző héten drága pénzen beszerzett géleket is itthon hagytam. Ami azért jól jönne 30 feletti futásnál. 

A rajt előtt nagyon hideg volt, esett az eső, fújt a szél, azon tanakodtunk, hogy elmegyünk hosszú futó ruhát venni a közeli sportboltba. Mert hogy még ruhával sem készültem. Ennyire trehány voltam. Mire elrajtoltunk, elállt az eső, aminek kicsit örültem, mert így legalább a cipőm száraz maradt. Az első 15 km tényleg eléggé hullámos volt, fel-le, fel-le. Marival el is hagytuk egymást az első emelkedő végére. Nekem jól ment a futás, és a második lejtőnél totál beindultam erre a számra. Jó volt a tempó, végre nem volt meleg és egyáltalán nem éreztem már magamat fáradtnak. Mivel éreztem, hogy erős vagyok, úgy voltam vele, hogy akkor megpróbálom ebben a tempóban végignyomni, meglátjuk mi lesz. Az emelkedőknek köszönhetően már  15-től elkezdtem érezni a lábaimat, de a tüdőmmel, pulzusommal nem volt baj. 

rajt előtti atomhideg pillanatok Erával és Marival
Örültem, hogy nem futottam el az elejét, mert innentől kezdve gyakorlatilag végig csak előztem az embereket. Az atomerőmű nem volt nagy szám, nyilvánvalóan nem a reaktorok tövében futottunk. Viszont eléggé különös módon keresztül futottunk az atomenergetikai múzeumon. Fura volt. Még sosem futottam múzeumban. Az erőmű után baromi hosszú egyenesek következtek és már kezdtem azt gondolni, hogy elfutunk Bonyhádra, mert úgy tűnt, hogy csak futunk a végtelenbe. Minden frissítőállomáson ittam, még akkoris, ha nem voltam szomjas. Ettem banánt, szőlőcukrot és két helyen kólát is, ami esküszöm vérré vált bennem. Nagyon-nagyon sok kilométeren keresztül egy fiatalemberrel futottam, aki nem bírt lehagyni. A frissítőknél utolért, de aztán mindig jobb tempóban indultam el és mindig elléptem tőle pár száz méterre. 

Aztán egyszercsak  kezdtem egyre fáradtabb lenni. 24km körül jött egy óriási holtpont, azon imádkoztam, hogy nehogy lemerüljön az iPod (mert persze azt sem töltöttem fel, sőt véleltenül maradt a táskámban a félmaratonról), mert ha az kipurcan, akkor én is. A tempó még mindig jó volt és 30km-nél 2 óra 56 percet mutatott az órám. Ilyen gyorsan még sosem futottam ilyen hosszú távot, ez pontosan 34 perccel lett jobb idő, mint életem első 30 kilométere négy évvel ezelőtt. Azt is tudtam, hogy innen még van négy kilométer és egy emelkedő. Hirtelen nagyon nehéz lett minden és tudtam, hogy már alig van bennem kraft. Még a pasi is lehagyott, aki addig 30 kilométeren keresztük nem bírt megelőzni. És akkor következett 2 km homokos földúton. Nagyjából az életemért könyörögtem minden méteren és elképzelni sem tudtam, hogy mennyi lehet még hátra. Az emelkedőn már nem bírtam futni. Szerencsére nem volt hosszú, de már minden lépés fájt és nyilalt a fájdalom a fenekembe. Mivel nem volt helyismeretem, nem tudtam, hogy mennyire lehetek még a céltól, csak annyit, hogy egyre közelebb vagyunk. Amikor a parkolóban megláttam a kocsinkat, teljesen meghatódtam. Egy Skoda Octaviatól. Potyogtak a könnyeim. Itt a kocsink. Akkor már Gábor sincs messze. Ennyire voltam kiborulva. Ott megláttam Marit, akiről kiderült, hogy talpfájás miatt kiállt 14-nél. Szóval hiába kerestem őt minden fordítónál. 

Annyira kifutottam magam, hogy a célban sírtam a fájdalomtól. Meg az örömtől, hogy vége lett. Ennek ellenére nagyon jó érzés volt és 1 liter teával, egy kenyérlángossal és egy fél pizzával később már szinte semmi bajom nem volt. 

Hazaértünk, 45 perc alatt átváltoztam szép feleséggé és energikus anyukává, aztán indultunk is a lakodalomba. 

Még három hét. 

5 megjegyzés:

  1. Ez iszonyú lehetett. De szuper vagy! :)
    (És mondd, egy sportolónak tényleg szabad kólát inni?? :D)
    Megvolt a blogtali? Azt hittem, elhalasztod.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. annyira nem volt vészes, csak az utolsó 4k. mindenkinek szabad kólát innia, mértékkel, tudod :-) van benne cukor és koffein és gyorsan ad energiát, szóval futás közben kifejezetten jó volt. volt blogtali, el is halasztottam két nappal. máshová már nem tudtam tenni. jó volt, ettünk, ittunk, dumcsiztunk.

      Törlés
  2. Egészen elképesztő, amit véghez viszel! Fantasztikus!
    Az utolsó kép a kedvencem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, kedves vagy! de nagyon sokan csinálják ezt velem együtt :-) ja, az a célban készült, kicsit megrogytam.

      Törlés
  3. gratula nagyon ugyi es sportos anyuka es feleseg vagy, peldaerteku :) hogy hogy nem tudtad leszedni a garminrol? nekem meg olyan nem fordult elo, azota sikerult?

    VálaszTörlés