2012. június 15., péntek

Életem legnehezebb és egyben legszebb futóversenye

Nem is tudom hol kezdjem.

Egy pár hete megbolondított egy terepfutó lány. (Mondhatnám, hogy egy terepfutó fiú - ami még igaz is lenne - de egy férjes asszony csak ne írjon ilyeneket egy nyilvános weboldalon.) Mindegy, kettejük hatása alá kerültem. Zolit már régóta ismerem, több éve dolgozunk együtt és úgy alakult, hogy kapott egy kis inspirációt tőlem a futáshoz, no, és azóta fut. Mariannt nem is ismertem, csak egyszer eljött velünk egy szombat reggeli futásra és a 10km közben lyukat beszélt a hasamba. Persze jó értelemben. Akkor éppen egy hete jött haza az Alpokból egy hegyi maratonról. 

Mindketten terepfutók és különös szeretettel beszélnek az erdőben futásról. Mariann olyannyira,  hogy a közös futásunk után kicsit el is szégyelltem magamat, hogy én mindig csak betonon/városban futok. Aztán osztottam-szoroztam és úgy voltam vele, hogy mivel egyébként is a maratonra-készülős kilométergyűjtő állapotomban vagyok, ártani semmiképpen nem árthat, ha benevezek a 20. Bükki Hegyi Félmaratonra. Még Gábort is rá tudtam beszélni egy könnyű tizesre, egy olyan tizesre, ami után nem csodálkoztam volna, ha soha többé nem áll velem szóba. 

A szülés óta egyébként még nem futottam félmaratont.  

Így a pénteki balaton-parti céges önkéntes napunkról egyenesen Borsod-megye felé vettük az irányt. Szinte hirtelen felindulásból. Barnabásra vigyáztak anyukámék, így minden figyelmünket a futásnak szentelhettük. Bár azért nem volt ez túl nagy figyelem. Kicsit megnéztük a verseny honlapját - jó-jó, girbe-gurba az a térkép, de igazság szerint túlzottan nem is értek hozzá, szóval nem izgattam magam. Nekem korábban teljesen mindegy volt, hogyha valami 150 méteren keresztül 35 métert emelkedett, mert nem volt viszonyítási alapon, így meg sem tudtam ítélni, hogy ez most akkor sok vagy kevés. Most már tudom, hogy semmiképpen sem kevés. 

Szinttérkép, a verseny honlapjáról van

Szombaton reggel a helyszínen neveztünk. Igazi gyilkos időjárás volt, vak meleg. Amikor  úgy igazából nem is süt a nap vagy csak itt-ott, de fullasztó hőség van és 220%-os páratartalom. Kicsit izgultam, hogy beérek-e a 3 órás szintidőn belül és egyáltalán beérek-e élve, de aztán Balázs (Zsuzsi férje) legyintett, hogy "ó simán". A rajtnál viszonylag kevesen voltak, legalábbis a pesti utcai futóversenyekhez viszonyítva, így még jobban izgultam, hogy totál égő lesz, ha én leszek az utolsó. Ennek ellenére abszolút nyitott voltam valami teljesen új élményre és szinte vágytam, hogy magába szippantson az erdő. (Ez most így kicsit költői lett tudom, de ezt éreztem no.)

Az első kör elég vidáman indult. Kicsit mondjuk gyorsabban futottam az elején, mint kellett volna, de könnyedén ment és jól is esett. Még az emelkedők sem fogtak ki rajtam, pedig egyáltalán nem futok hegyen. (Vagyis azt gondoltam, hogy nem fognak ki rajtam, de ez teljesen nyilvánvalóan súlyos tévedés volt.) Az első pár kilométer amúgy is emészthető volt és viszonylag futható emelkedőkön kellett felkaptatni. Ráadásul az erdőben még hűvös is volt. Gábor kicsit lemaradt, akkor már kezdtem aggódni, hogy nagyon nem fog szeretni, ha egyszer újra találkozunk a célban. 

Az első (kisebb sokk) 3-4 kilométer után ért, amikor kiértünk egy tisztásra, ahol megcsapott az a fülledt, vizes fűtől duzzadó meleg. Szerencsére nem tartott sokáig és gyorsan vissza is tepertünk az erdőbe. Egyébként egy olyan kis földúton, ahol csak egy ember fért el és térdig ért a fű/gaz. Kicsit izgultam is, hogy ezek a kis bizbaszok itten összecsapkodják a lábszáramat, amit nagyon fog majd csípni a víz, az esti fürdésnél. (Rossz gyerekkori élmény). Szerencsére nem így lett. 

Ez volt az a tisztás amúgy. Ez nem az én képem, hanem a verseny honlapjáról van és télen/tavasszal készülhetett. Azóta nem így nézett ki. 

 Amiért mentem, azt megkaptam. 
Erdő, erdő, erdő.
(ezek a képek is verseny honlapjáról vannak)

 És szerencsére innen - mármint a tisztástól - már nem messze volt az első frissítő állomás, ahol be is kaptam 1-2 szelet banánt és almát. Az ötödik és nyolcadik kilométer között hullámos szakasz következett, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, de nem fájt és néhol egészen vad 4.50-es tempó környékén jöttünk. (Zsuzsinak van Garmin órája, ami mutatta a tempót. És itt még látható távolságon belül futottunk.) Figyeltem nagyon, hogy nehogy félrelépjek, mert hát nem vagyok gyakorlott terepfutó és arra gondoltam, hogy elsüllyednék szégyenemben, ha az első terepfutásomon elszenvednék valami nyílt lábtörést itt a dzsindzsa kellős közepén. Mariann azt tanácsolta, hogy lefelé ne nagyon fékezzem magam (mert az állítólag sokkal jobban terheli a lábakat. Mármint a fékezés), csak engedjem el a lábaimat, hagy teperjenek. 

Aztán 8 kilométernél kezdődött a buli egy durva jobb kanyar után.Csak néztem fölfelé és eszembe jutott először, hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Ahogy ott kaptattam fölfelé, arra gondoltam, hogy ilyen lehetett a majom, amikor lejött a fáról, de még nem tudott egyenesen járni. Itt mindenki sétált, szóval én sem izgattam magam. Felértünk a csúcsra, kis pihi, zakatoló szív, kiszakadni akaró tüdő, mesés kilátás, igazi élményfutás, majd következett egy újabb ilyen szakasz. Nem hittem, hogy ember annyira tud izzadni, mint én itt.

Ez az Ostoros teteje.

A csúcsmászás után már szinte csak lefelé kellett futni, itt szurkolt is egy faszi és kiabálta, hogy már csak 2km. Jah, mondtam is magamban, az első körből. Igen, azt elfelejtettem mondani, hogy a félmaraton gyakorlatilag két 10,5 kilométeres körből állt. Így az első kör utolsó két kilométerén keresztül folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy miért is kellene nekem kimenni a második körre. Nem szégyen feladni a versenyt, egyszer belefér, meg amúgy sem vagyok hegyifutó, meg ez az első, szóval csak simán kiszállok a frissítő után, észre sem veszi senki. De aztán nem volt pofám megfutamodni és egy kis frissítő után, gyakorlatilag beton merev lábakkal, zilált testi-lelki állapotban, de becsületből nekilendültem a második körnek. 

A második kör gyakorlatilag ugyanígy zajlott, csak ahol korábban futottam felfelé, ott másodjára már nem futottam. Az Ostorosra menet már a gyaloglás közben is meg kellett állnom vagy háromszor, hogy a pulzusom visszazökkenjen a szerethető tartományba.  Elég sokszor mantráztam magamban, hogy végül is csak tennem kell az egyik lábamat a másik elé és akkor semmi baj nem lesz. A második körben azért már szétszakadt a mezőny, így gyakorlatilag teljesen egyedül futottam. Néha lehagyott egy maratonista vagy egy ultrás (AKIK UGYANEZT A KÖRT HATSZOR CSINÁLTÁK MEG!). Ilyenkor kicsit szégyelltem, hogy sétáltam, de akkor gyorsan arra gondoltam, hogy basszus, ők meg nem szültek egy gyereket az elmúlt egy évben és egyébként sem szoptatnak, szóval menjenek csak nyugodtan. (Mind fiúk voltak amúgy.)

A végefelé már csak arra tudtam gondolni, hogy vajon beérek-e a szintidőn belül, ha nem, az tök égés, remélem nem zárnak ki és remélem Gábor jéghideg sörrel vár a célban vagy legalább egy fagyival, de ha nem, akkor mindenképpen szerezni kell nekem egy sört, de legalább Mekiben álljunk meg hazafelé egy csokis shake-re vagy egy fagyira vagy mindkettőre, de azt sem bánom, ha vesz nekem egy sajtos mekrojált, dupla adag steak burgonyával, leszarom a vegetáriánus diétát, csak végre ehessek már valamit.

Várt már amúgy a cél előtt, mert aggódott, hogy hol vagyok.

A fáradtságomra jellemző volt, hogy az első köröm 1,15 lett, a második pedig 1,45 körül. Ami azt is jelenti, hogy éppen nem értem be a szintidőn belül, viszont hagytam le embereket, vagyis nem én lettem az utolsó. Persze a pálya ismeretében ez tök mindegy is. És még ki sem zártak.

Nagyon elfáradtam, sokkal jobban, mint a maraton után. Gondolom nem ártana valami hegyi edzettség legközelebb ilyen esetekre. Azt gondolom, hogy soha nem futottam még ilyen nehéz terepen és sokszor gondoltam azt menetközben, hogy most tényleg elérem a határaimat. 

 Viszont közben körös-körül fák voltak körülöttem és csicseregtek a madarak.

Bármikor nekiindulnék mégegyszer.

12 megjegyzés:

  1. Nagyon jól leírtad a versenyt Évi! Én gyakorlatilag ugyanezt végigéltem fejben, kivéve, hogy én már az elején is sétáltam. Különben meg le a kalappal, hogy megcsináltad!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet, hogy mãr az elsőben is kellett volna sétãlnim egy picit és akkor bírtam volna még a másodikat.

      Törlés
  2. nagyon ugyi vagy Evi! nem adtad fel, ez szuper, tok jooo

    VálaszTörlés
  3. Irigylem a kitartásod!Ügyes vagy hogy megcsináltad.Kullancsokat nem gyűjtöttetek?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kêpzeld, tök véletlenül volt nálunk kullancsriasztó sray a kocsiban :-)

      Törlés
  4. Válaszok
    1. Köszi Johi! Eszembe jutottatpk kôzben Orsival.

      Törlés
  5. nagyon klassz vagy! :o)
    és jár érte a standing ovation ;o)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bármire képes lennék egy jó kis standing ovation-ért :-)

      Törlés