2011. május 30., hétfő

Az élet egy újszülöttel

(Elkezdem írni ezt a bejegyzést anélkül, hogy tudnám mikor is érek majd a végére. A Barnabás diktálta tempó némi rugalmasságra készteti a vele egy háztartásban élőket és így könnyen adódhat, hogy csak 3-4 nap múlva tudom újból felemelni a laptopom fedelét.)

Korábban a legvadabb álmaimban sem tudtam volna - mertem volna - elképzelni, hogy mit jelent egy fedél alatt élni egy 3,5 kilós, 56 centis kis emberrel. A terhesség 9 hónapja alatt sok mindenre fel tudunk készülni, de arról, ami a születés után következik a leghaloványabb sejtésünk sincsen. Legalábbis nekem nem volt. Nincs az a könyv, nincs az az újság, nincs az a barát/barátnő, nincs az a szülő, aki érzékelhető módon fel tudná készíteni az újdonsült apukát és anyukát mindarra, ami azután következik, hogy újdonsült gyermeküket boldogan hazavihetik a kórházból.

Következzék pár fejezet hétköznapjainkról hab és puncs nélkül.

0. fejezet azaz lépjünk le olyan hamar a szülészetről, amilyen hamar csak lehet

El kellett telnie pár napnak ahhoz, hogy képes legyek némi iróniával kezelni a kórházban töltött picit több, mint 72 órát. Szóval legutóbb ott jártam, hogy hármunk áhított eggyé olvadására a szülőszobán a korábban ismertetett okok miatt nem került sor. Mint ahogy később sem alakult úgy semmi, mint ahogy az a nagy könyvekben meg van írva. Már korábban eltökéltem magam, hogy én bizony folyamatosan segítséget fogok kérni mindenben a csecsemős nővérektől és még a kórházban megtanulok szoptatni, pelenkázni, köldökcsonkot kezelni. Ezzel a vehemenciával, dacolva az oxitocin injekció hatására felélénkülő méhösszehúzódásokkal, le is csaptam a kórterembe tévedt első csecsemős nővérre. Legnagyobb szerencsétlenségükre. Miután először megnyomorgatta a bal mellemet, majd szegény Barnabást, akinek fingja nem volt arról, hogy mit kell csinálni a mellbimbóval, közölte velünk, hogy ma minden gyerek nagyon béna az újszülött osztályon és szemmel láthatólag Barnabásban sincs semmi életösztön. A hölgynek az volt a szerencséje, hogy én még szemmel láthatólag a császármetszés és az éppen ürülni kezdő ösztrogén hormon okozta sokkhatással voltam elfoglalva, különbön nagyon nagyot ütöttem volna a szájára. És a mai napig is bármikor megtenném. Ütés híján leginkább csak sírni tudtam. Ezek után ahány csecsemős bejött, annyiféleképpen mutattak meg dolgokat - már amelyik vette a fáradtságot arra, hogy egyáltalán hozzánk szóljon. Barnabást egyetlen egyszer toltam be a nővérekhez. Kedvesen nyugtattak, hogy zuhanyozzak csak el, minden rendben lesz. A gyerekem üvöltését a zuhany alatt is hallottam a folyosó másik oldalán. Miután 10 perc után visszamentem érte, ugyanúgy ordított szegény érintetlenül a szoba közepén, mint amikor betoltam. Itt sírtam másodjára. És innentől kezdve folyamatosan.

Első fejezet, amikor az újdonsült anyuka képtelen abbahagyni a sírást

Emlékszik valaki a Nicsak, ki beszélből? arra a részre, amikor Molly (Kirstie Alley) csak ül a tévé előtt a gyerekkel a kezében és csak bőg? Na, pont így voltam én is egy hétig.



Bőgtem evés közben. Bőgtem szoptatás közben. Bőgtem zuhanyzás közben. Bőgtem Gábornak. Bőgtem anyukámnak. Bőgtem Reginának. Bőgtem Zsuzsinak. Egyfolytában csak bőgtem. Bőgtem, mert nem sikerült szoptatni. Bőgtem, mert nem tudtam Barnabással mit kezdeni. Bőgtem azért, mert rájöttem, hogy Gábor a világon a legjobb férj. Bőgtem azon, hogy egy család lettünk. Bőgtem, ha Barnabás bőgött, mert sajnáltam, hogy bőg. Bőgtem, ha eszembe jutottak a kórházi napok. Bőgtem, ha megláttam magamat a tükörben. Bőgtem, amikor elment anyukám. Szóval tényleg egyfolytában csak bőgtem. Aztán szerencsére egyszer csak végleg kiürült belőlem minden ösztrogén hormon és hirtelen a bőgés is abbamaradt. Pedig már kezdtem komolyan azt hinni, hogy így maradok.

Második fejezet avagy a szoptatás mizéria

Hadd kezdjem azzal a nem túl szép gondolattal, hogy szerintem a szoptatás egy messzemenően túldimenzionált téma. Mindamellett persze, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, hogy Barnabás érdekeit ez szolgálja legjobban. Szoptatás téren egy jókora deficittel indultunk, mivel a császármetszés miatt nekünk kimaradt az a rész, hogy Barnabás szinte még csukott szemmel felkúszik a hasamon a mellemre és ott ösztönösen bekapja a mellbimbómat - hiszen minden reflexe ezt diktálja - és már ömlik is az értékes kolosztrum a szájába. Majd mindketten elolvadunk a szoptatás meghitt csodájában.

Tényleg eszményi az, hogy ezzel a testrészemmel egy másik embert táplálok, de engedtessék megjegyezni, hogy a szoptatás megtanulni egyáltalán nem egyszerű és örömteli feladat.

Nem elég ez a kínzó tejbelövellés dolog és a kővé dermedt, ordítóan fájó mellek, még itt van ez a rengeteg kérdés is. A szoptatással kapcsolatos információtenger pikk-pakk képes az őrületbe kergetni az anyaság felelősségteljes teendőivel küzdő kismamát. Három óránként vagy igény szerint szoptassunk? Ébresszem enni a gyereket vagy inkább hagyjam édesen aludni? Ha igény szerint, akkor nem kéne hagyni aludni? Éjszaka? Éjszaka is ébresszem? Fekve csináljuk vagy ülve? Fejjünk vagy ne fejjünk? Mindkét cicit adjuk neki oda vagy csak felváltva alkalmanként? Kenjem a mellbimbómat krémmel vagy elég, ha rászárad az anyatej? És egyáltalán Barnabás miért nem tudja, hogy hogyan kell ezt az egészet csinálni?

Ez a pár eldöntendő kérdés engem egészen komolyan két vállra fektetett az első héten. Gyakorlatilag az egész nap egy egybefüggő szoptatássá vált. Mellmasszírozás. Küzdés a gyermek mellre-helyezésével. Majd ha nagy nehezen sikerült, akkor 20-30 perc szopizás. Aztán büfizés. Aztán fejés. Majd a fejős cuccok fertőtlenítése. Mellbimbóápolás. Kész öröm volt - és mind a mai napig az - ha szopizás közben Barnabás még be is fosott/fosik, mert akkor a szopizás előtti pelenkás, szopizás utáni pelenkázással is kiegészül, ami teljesen felkavarja az anyatejtől bekábult gyermek gyomrát, minek következtében még össze is hányja a pelenkázót. Azt pedig elképzelni sem lehet milyen érzés, ha a gyermekre rájön a hascsikarás már szopizás közben és még mellbimbóval a szájában kukac módjára tekeregni kezd enyhítvén kínjain.

Kell némi határozottság és magabiztosság ahhoz, hogy az ember ilyen helyzetben meghallja, hogy mit diktáljanak neki a kezdetben korántsem jelentkező ösztönei. Így pár nap vívódás után hátrahagytuk a masszírozás-szopizás-fejés-kenés-fertőtlenítés kálváriáját és én úgy döntöttem, hogy megbízom ebben a kereslet-kínálat elvben és hagyom, hogy Barnabás diktálja a tempót.

Harmadik fejezet avagy ígérd meg kisfiam, hogy nem pisiled le anyát

Bizonyára minden fiús anyuka megtapasztalta már empirikus módon, hogy mi következik akkor, amikor kibontjuk a gyermeket a jó meleg pelenkából és fütykösét megcsapja a szoba hidege. Nálunk tízből hétszer ágaskodik a fütykös és pár pillanat múlva már érezhetjük is kezünkön/hasunkon a finom meleg gyerek pisit. A történés legtöbbször kiszámíthatatlan, bár vannak bizonyos előjelek, amelyeket ha jól megfigyelünk, akkor talán van annyi időnk, hogy gyorsan visszahajtsuk a pelenkát vagy legalább a kezünket odatartsuk, hogy a kisfiú ne pisáljon a saját fülébe. Mert mi már bizony ezen is túl vagyunk.

Nagyobb a riadalom, amikor a kis dolgot nagy is követi, mert a gyermek pici fenekéből valami elképesztő erővel és sebességgel tud kitörni a gyerek kaki és általában elképesztő irányokba lövell. Így sikerült összefosnunk már többször is a pelenkázó szivacsot, a pelenkázó szekrényt, a szőnyeget, az ágyat és a minap még a függönyt is.

Negyedik fejezet avagy alvás vagy éppen annak hiánya

Barnabás szerintem egy szavunk sem lehet. Ha nem éppen eszik vagy tekereg valahol, akkor alszik a legkülönfélébb pózokban. Gábival mi azt a közös döntést hoztuk, hogy én éjszakánként én vele alszok a ő szobájában. Nekem is egyszerűbb, Gábi is tud aludni és Barnabásnak is jobb, ha egy szobában lélegzik az anyukájával. Nos, én sosem gondoltam volna, hogy egy ennyiféle hang kiadására képes. Nyekereg. Nyöszörög. Prüszköl a szájával. Néha kicsit Darth Vader-esen morog. Néha felsír, de csak egy pillanatra. Az első két hétben gyakorlatilag én nem aludtam mellette egy percet sem, mert nem tudtam, hogy melyik hang mit jelent és mikor kell lépni. Vagyis ugrani a kiságyhoz és nézni, hogy lélegzik-e, bukott-e, jól van-e stb.

úgy ébredezik, mint a nagyok

180 fokos fordulat a kiságyban röpke két óra alatt

Hajnalban ritkán sikerül zökkenőmentesen visszaaludni és ilyenkor néha kiveszem magam mellé. Remélem, hogy ezzel nem rontom el Barnabást. Ilyenkor lefekszünk és a kis fejét a karomra teszem és hosszasan szemezgetünk egymással. Én beszélek hozzá mindenféle dolgokat, ő meg csak néz rám a nagy kék szemeivel. Ez a világon az egyik legbensőségesebb dolog és azzal a finom kisbaba illattal párosulva merem állítani, hogy függőséget okoz az anyuka számára is.
Ötödik fejezet - a figyelem meg nem osztása és a dolgok menetének újrastrukturálása

Minden várt és váratlan kihívás mellett számomra legnehezebb volt megélni azt, hogy a figyelmemet és annak megoszlását teljes mértékben újra kellett strukturálni. És ha azt mondom, hogy teljes mértékben, akkor azt úgyis kell érteni. Az élet egy újszülöttel 24 órás figyelmet kíván az embertől. A tempót ő diktálja és az időt ő osztja be. A legfontosabb, hogy az ő szükségletei - lehetőleg - időben ki legyenek elégítve. Egyen-igyon. Aludjon. Legyen száraz a pelus. Be legyen takarva. És ringassa valaki, ha éppen ezt ő így kívánja. Minden más csak ezután következik. Ennek következtében én is meglehetősen visszacsúsztam a maslow-i szükségletpiramis legalsó fokára vagyis Barnabás ellátás után legtöbbször már csak az fér bele az időmbe, hogy egyek-igyak, zuhanyozzak és lehetőleg aludjak, amikor csak tehetem. Minden más másodlagos. Gondolom, hogy ez idővel megváltozik, de egyelőre így éljük az életünket.


Ha nem is tudtuk felbecsülni az első pár hét nehézségeit, azt azért sejtettük, hogy nem lesz gyalog-galopp a történet. És ha néha titkon arra vágyom, hogy legyen már egy picit könnyebb, legtöbbször azonban mégiscsak megállítanám az időt, mert Barnabás már soha többé nem lesz ilyen apró és törékeny és bízom benne, hogy a lehető legjobban töltjük el vele a rendelkezésünkre álló idő minden percét.


5 megjegyzés:

  1. Be kell valljam felnevettem néha. Akármennyire is kimerítő és rázós, nekem az jön le minden sorodból hogy élvezed. Ez a legfontosabb. Akár egy jó futás. Haladsz mész előre, a végére elfáradsz, kimerülsz, de másnap már nekilendülnél újra.
    Élvezzétek :)

    Nekem karácsony táján mondta egy kétszeres kismama a buszmegállóban negyed óra beszélgetés után, hogy jó apuka leszek. Elkerekedtek a szemeim. De a gyakorlati bizonyításra még pár évet várni kell... már alig várom, a beszámolóid hatására is.

    Köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Először is nagyonnagyon helyes a kisember :)))))
    Másodszor, ahhhhh! Olyan megnyugtató volt olvasni a sorokat, hogy nem tudom elmondani. Mi még csak a 2. hetet kezdtük meg (ráadásul az 1.-ből 5 napot dekkoltunk a kórházban ságragás miatt), de egy az egyben ugyanígy élem meg a dolgokat :) Valószínűleg a legtöbb kismama,de akkor is jó olvasni, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a dolgokkal. Pont tegnap nekem is bőgős nap, mert egész nap sírt a fiatalúr, vele én is, aztán hulla fáradt voltam stb. Hihetetlneül felértékelődik ilyenkor az apukák segítsége és pár csendes perc.
    Na, majd olvaslak tovább :) Én is kezdtem blogot, majd nézz fel ha van időd :) (névre kattintva talán bejön)
    PUszi, Orsi
    ui.: KITARTÁS!

    VálaszTörlés
  3. Hehe, tekergős pasik :D Zsombi is úgy lóbálja a fejét, mintha Metallica koncert 1. sorban pogózna...

    VálaszTörlés
  4. Nosztalgikus hangulatban olvastam a soraidat. Mindent tökéletesen jól csináltok. Nem is igazi anyuka, aki nem bizonytalanodik el ebben az információ-cunamiban. Előbb-utóbb az ösztöneid úgyis megsúgják, hogy Barnabásnak és neked mi a jó. Az utolsó bekezdés a kedvencem. Innen is puszilom Barnabi felügyelőt.

    VálaszTörlés
  5. Andris, tényleg nagyon izgi és élvezzük minden percét :-) bár néha nagyon fárasztó tud lenni, de egy csoda ez az egész!
    Zsuzsi, Barnabi megpuszilgatva :-)

    és bocsánat a kései reakcióidőért!

    VálaszTörlés