2010. június 13., vasárnap

Csajos hétvége avagy "nem, nem kell rövdnadrág, mert a kocsiban úgyis megy majd a légkondi"

Viszonylag kevés barátnőm van. Valahogy eddig mindig úgy volt, hogy sokkal több időt töltöttem fiúkkal, mint lányokkal. Iskolában, edzésen, munkahelyen és sokszor a hétköznapokban is. Ezt még túlélném, ha a viszonylag kevés lány barátommal több lányos programot szerveznénk. Mert a viszonylag kevés lány barátommal nem nagyon megyünk ám el együtt vásárolni vagy moziba. Vagy csak úgy sétálni. Vagy a gyerekekkel - már akinek van - a játszótérre. Vagy enni valahova, ahol közben lányos dolgokról beszélgethetnénk. Hogy ennek mi az oka, azt nyilván lehetne hosszasan boncolgatni, mindenesetre nagyon szeretném, ha a viszonylag kevés lány barátommal több időt tölthetnék el. Majd szólok nekik.

Valószínűleg ezért is örültem olyan nagyon annak, hogy a már lassan olasznak számító barátnőimmel Esztivel és Zsuzsikával tölthettem el egy rövid, ám annál tartalmasabb hétvégét. Ráadásul Olaszba'. Az utazás célja alapvetően az volt, hogy a mintegy 8-9 órás utat megosszuk egymás között - felváltva vezetünk és közben jól kibeszéljük az élet nagy dolgait. A koncepció az volt, hogy pénteken elrepülök Milánóba, ott eltöltünk egy csajos napot, eszünk olasz pizzát, majd másnap autóval hazajövünk - mert a gyereknek az iskolában kell vizsgáznia, az autónak meg a szerelőnél.

Milánóba repülni viszonylag olcsó. Fapadon. Mindösszesen 2900 forintot költöttem repülőjegyre, amely szinte szóra sem érdemes befektetés egy kalandos olasz hétvégéért cserébe. Kicsit viszolygok ugyan a fapadosoktól, de hát ennyi pénzért az ember azért luxusra ne vágyjon. A fapados utazásnak ugyanis van egy kis osztálykirándulás hangulata. Leszámítva azokat a hülye dalokat, amiket a vidám kisiskolások a még vidámabb buszsofőrnek szoktak énekelni elűzvén az utazással járó unalmat.

Mert szerintem a fapadoson utazó embereknek különleges lelkivilága van, amely az egész utazásnak különleges hangulatot kölcsönöz:
  • a legtöbbjük ugyanis alapvetően nem tájékozódik utazás előtt, így nagyon-nagyon meg tudnak lepődni, amikor a biztonsági ellenőrzésnél a táskákban lapuló összes tusfürdőt, krémet, hajpakolást, az ajándéknak szánt salsa szószt és mogyorókrémet stb. kénytelen hátrahagyni mindenféle repülésbiztonsági követelmények között
  • a legtöbbjük versenyt fut a legjobb helyekért beszálláskor. Tolonganak és tapossák agyon egymást ész nélkül csak azért, hogy az ablak mellett ülhessenek és még a felszállás pillanatában is fotózhassanak mobiltelefonjukkal
  • és bizony a legtöbbjük nem tud viselkedni.
(Szokás szerint kéretik ezt nem magunkra venni, ironikusan csak a móka kedvéért fogalmazok és valószínűleg az előttem ülő gyermek 30 percen keresztüli fejhangon történő ordítása viselt meg annyira, hogy ez a másfél órás élmény mélyen az elmémbe vésődött.)

Most azonban helyreigazítást kérek saját magammal szemben - nagyon elhamarkodottan illettem Milánót a "fos" jelzővel a nagy port kavart januári bejegyzésemben. Minden bizonnyal a téli szürkeség, hideg, köd, eső, hó stb. és azzal ezzel járó depresszió hatása alatt állottam. Mert Milánó nyáron nagyon szép is tud lenni. Persze zöldben minden sokkal szebb tud lenni. Ezúttal szeretném magamat hivatalosan is megkövetni és kinyilatkoztatni, hogy Milánó - bár láttunk már szebb helyeket is - semmiképpen sem fos.

Milánó

A csajos program jól sikerült. Úgy ahogy az a "Csajos hétvégék" című Nagy Könyvben meg van írva. Ritmusosan dudáltunk és hangosan anyáztunk (illetve Z. dudált és anyázott) a milánói forgalomban, pizzáztunk (nem pizza volt, de majdnem, csak vastagabb volt a tésztája és ezért valami f betűs neve van, amire nem emlékszem), shoppingoltunk (igaz nem a Gucciban, hanem a Disney boltban) és igazi olasz fagyit is nyaltunk. Este pedig olasz módra hepáztunk a kertben.

Másnap reggelre korai indulás volt tervezve - én nagyon készültem, hogy vezethetem Z. böhöm nagy kombi Renault-ját, mert sosem vezettem még ilyen nagy autót. Kiszámoltuk, hogy 8-9 óra alatt hazaérünk. Én még egy esti futást is beterveztem, mondván a jövőheti Ultrabalaton miatt azért nem árt, ha legalább négyszer van futócipő a lábamon. Csináltunk szendvicseket az útra, betáraztunk chipsszel és hideg innivalóval. Klasszikusan, mint ahogy az szokott történni ilyen nagy utak előtt.

A forgalom már reggel 8-9 körül is meglepően nagy volt Milánó környékén, ám szépen haladtunk és viszonylag tartottuk a szintidőt. Z. már egy párszor megtette ezt az utat Attival, így tudtuk, hogy kb. 2,5 óra Velence, 4-4,5 óra az olasz-szlovén határ, Szlovénia 2, 5 óra, onnan meg már pikk-pakk itthon vagyunk.

Az első izgalommal akkor találkoztunk, amikor a legnagyobb csacsogás közepette a hosszú kilométerek óta villogó benzinlámpával elfelejtettünk bekanyarodni az illetékes benzinkútra. Azért illetékes, mert benzincsekkel kívántunk fizetni, amit Atti rohadt kedvezményesen vásárolhat a nagyszerű olasz munkahelyén és amit nem használhatunk fel bármilyen benzinkúton.

A második izgalommal Velence környékén szembesültünk, amikor valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az autó - amelyről közben kiderült, hogy ez nem a böhöm nagy kombi Renault, hanem a kis fika Fiat Punto - elkezdett rángatni. (Fiat Puntot nem nagy cucc vezetni, nekem is volt ilyenem két évig, szóval egy izgalomfaktor kiesett.) Bevallom őszintén először azt hittem Z. viccel, de amikor a teljesítményünk - vagyis a Puntoé - látványosan kezdett visszaesni, én is kezdtem elhinni, hogy itt valami hosszabb és komolyabb történet kezdődik.

Eleinte a légkondira gyanakodtunk, így 35 fok ide vagy oda, kiiktattuk a rendszerből. De az autó egyre csak lassult. Már egészen lassan - kb. hetvennel - haladtunk a háromsávos olasz autópályán, amikor rövid kényszerpihenő mellett döntöttünk. Egy árnyékmentes olasz pihenőhelyen.

Z. fáradt

Tíz perc után újra útnak indultunk, de rángatás-mentesen sajnos túl sokat nem tudtunk haladni. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szintidőt nem most fogjuk megdönteni, így elkezdtünk túlélésre berendezkedni. Nálam természetesen nem volt rövidnadrág. Gábi erősködött, hogy tegyek be egyet, de én ezért őt cserébe még szinte hülyének is néztem - "Nem kell rövidnadrág, a kocsiban úgyis lesz légkondi". Hát nem volt. Szépen lassan lemondtunk az esti programokról - Z. a rokonlátogatásról, én a futásról. Nem emlékszem, hogy pontosan hányszor állhattunk meg Olaszországban, de a tízperces kényszerpihenőkkel rengeteg időt elvesztettünk.

Az utazás legszebb része a Ljubljana-i kényszerpihenőnk volt. Ekkor már kb. a hőguta alsó határát súroltuk, élelmiszerünk és az ivóvizünk is fogytán volt. Ez a megállás biztosan valami karmikus kárpótlás lehetett az élettől a hányattatott útért cserébe, mert Ljubljanában pompás két órát töltöttünk el. Sétáltunk, piacoltunk, ettünk-ittunk és még csillogós karkötőket is vettünk. Én mindig is vágytam Ljubljanába, így felforrósodott kis testemmel némi-nemű boldogságot éreztem a 35 fokban.


Ljubljana ilyen szép

Sajnos a Punto nem javult meg a kényszerpihenőnk alatt. Csak Szlovéniában még további öt alakommal kellett megállnunk. Ljubljana után a második pihenőnél csak kamionosok voltak és egy olasz pár, akiknek beszart a gyereke és pont az orrunk előtt tették tisztába.

A kamionos parkoló

Eszti, aki válsághelyzetben inkább alszik

A másik utasunk, aki a legkevésbé sem izgatta magát a rángatózás miatt

A kamion, amit legalább 15x előztünk meg a kényszerpihenők miatt, utoljára Fehérvárnál az M7-esen

Magyarországra mintegy 15 óra múlva érkeztünk - a tervezett 8-9 helyett. Átlagsebességünk - amennyiben a bruttó időt nézzük, kényszerpihenőkkel, Ljubljanával stb. - 64 km/óra volt a 35 fokos hőségben a légkondicionáló-mentes autóban. Ezt még egyszer leírom 64 km/óra. Amennyiben a nettó sebességet nézem, tehát nem számolom a megállásokkal eltöltött időt (kényszerpihenők, Ljubljana és Fonyód, ahol Gábiék nyaralójában Z. majdnem végkimerülésig lemerült mobilját kellett tölteni, mivel elfelejtette a PIN-kódot és ilyen krízishelyzetben nem engedhettünk meg magunknak egy működésképtelen mobiltelefont), akkor kb. 11 óra alatt értünk haza 87 km/órás átlagsebességgel.

A Puntoban eltöltött végtelennek tűnő idő még egy nagyon fontos megfigyelésre adott alkalmat - nem csak a fapados járatok utasainak van különleges lelki világa, de a Fiat Puntonak is:
  • rángatásnál az autó átlagfogyasztása 15,2 literre is felkúszott
  • a szlovén alagutakban egyáltalán nem rángatott
  • lejtőn sem rángatott
  • emelkedőn szinte pillanatok alatt lassultunk 60km/órára
  • és a rádió valami megmagyarázhatatlan oknál fogva 20 percenként menetrendszerűen kikapcsolt.
Legközelebb inkább moziba megyünk.

Még több kép itt:
Ljubljana

ui.: dramaturgiailag a legnagyobb fordulat azonban akkor következett be, amikor kiderült, hogy nem vittem magammal jogosítványt, így nem hogy a böhöm nagy Renault nem vezethettem (volna), de a Puntot sem.

3 megjegyzés: