2010. március 15., hétfő

Találkozásom Murakamival - 2. rész

Futópadon futni egyáltalán nem könnyű. Igazából sokkal nagyobb koncentráció és fegyelmet igényel, mint a futásnak bármely más formája. Ráadásul könyörtelenül demoralizálja a futás nagyszerű élményét. És innentől kezdve ismételten csak azt tudom mondani, hogy a világon kétféle ember van: vannak azok, akik szeretnek futópadon futni és vannak azok, akik nem szeretnek futópadon futni. Én ez utóbbi csoportba tartozók létszámát bővítem. Sőt, ez a különbségtétel talán sokkal messzebbre is vezet.

Azt azonban el kell ismernem, hogy ha semmilyen más megoldás nincs kéznél vagy olyannyira rossz idő van odakint, amely alkalmatlan sportolásra, akkor a futópad roppant praktikus megoldás lehet.

Az utóbbi pár hétben számtalanszor kényszerültem arra, hogy egy fülledt teremben, a háttérben ütemesen és már-már bántóan dübörgő progresszív technozenére kapkodjam lábaimat, a mindig egyenletes sebességgel futó fekete szalagon. Az utazások Bulgáriába és az idei szokatlanul kemény tél, a késő esti sarki szélben röpködő mínuszok engem is betereltek egy zsúfolt edzőterembe. Ez a pár hét többféle megfigyelésre is alkalmat adott:
  • az egy helyben való futás tűrésének felső határa számomra, percekben kifejezve kb. 50 perc. Ettől többet összeszorított fogakkal sem bírok ki. Próbáltam többször is. Nem megy több
  • a futópadon történő futás alapvetően funkcionális. Vagy azzal a céllal áll rá az ember, hogy égesse a kalóriákat vagy azzal a céllal, hogy kipipálja az edzéstervben lévő aktuális adagot. Vagy annak egy részét, de ebben az esetben legalább enyhül a be nem teljesített edzésvágy miatt érzett lelkifurdallás. Egy biztos: futópadon az ember semmi esetre sem azért fut, hogy szenvedélyének - a futásnak - hódoljon.
  • sőt, egy harmadik (negyedik) funkció is eszembe jut, mégpedig az, hogy sok széles vállú fiatalember gyúrás előtt vérpezsdítésnek is használja. Ezt csak feltételezem, mert mi más lenne a célja bárkinek, aki rááll a szalagra és 10 percig 12-13km/órás sebességgel tolja. Több esetben is 10%-os mesterséges emelkedőn.
(Mindezek ellenére minden tiszteletem a futópadon meggyőződésből futóké és semmi esetre sem szeretném azt a látszatot kialakítani magamról, hogy én ezeket az embereket rosszul ítélném meg. Fontosnak tartom ezt leszögezni még mielőtt írói karrierem kezdete előtt máris a meg nem értett írók kategóriájába sorolna bárki is.)

Remélem hamarosan eljutok Murakamihoz is, mert ezt az írást a "Találkozásom Murakamival" című történetem folytatásának szánom.

Visszatérve a futáshoz, Innentől kezdve újabb két kategóriát kell elkülönítenem egymástól a futók halmazán belül: vannak akik azért futnak, mert ez a szenvedélyük és vannak, akik nem. Ebben az esetben az első halmazrészbe tartozom és ezért a futópadon való futás csak egy eszköz. Eszköz kondícióm karbantartására, a lelkifurdalás csökkentésére és a heti edzésadag szinten tartására, akkor, amikor végképp nem lehet szabad levegőn futni, mert hideg van (nagyon), sötét van (nagyon), esik a hó (nagyon) és fúj a szél (nagyon). A sok (nagyon) szándékosan van benne az előző mondatban.


Ha jobban belegondolok tulajdonképpen azt, hogy ezt most így meg merem fogalmazni - mármint azt, hogy az első halmazrészben van a helyem - Murakaminak köszönhetem. Sokat gondolkoztam ugyanis azon, hogy miért futok ennyit. Gondolkoztam azon, hogy vajon valamilyen múltbeli frusztráció, megfelelni-akarás van-e a háttérben. Vagy ez vajon a mindennapos stressz levezetésének egy eszköze. Vagy valami teljesítmény-kényszer. Vagy ez is csak egy része a célorientált életemnek.

Aztán Murakami segített. Engedélyt adott arra, hogy úgy kezdjek el gondolkodni a futásról, ahogyan most gondolkodom. Engedélyt adott arra, hogy alapvetően ne keressek semmilyen más mögöttes célt szenvedélyem mögött. Egy alapvetően célok, struktúrák és sokszor önmaga számára felállított keretrendszerek között élő ember számára, mint amilyennek én vallom magamat, ez egy nagyon fontos segítség. Eddig ugyanis mindig valamilyen mögöttes szándékot kerestem a futásom mögött. Azt gondoltam, hogy valami gyermekkori rossz tapasztalat miatt van bennem egy megfelelési kényszer és a futás az egyik eszköz ahhoz, hogy eleget tegyek ennek a megfelelési kényszernek. Ha futok és sokat futok és még többet futok, akkor majd azt jól elismerik, megveregetik a vállamat és attól nekem jó lesz. Aztán arra gondoltam, hogy ez valami teljesítménykényszer és csak akkor kerülök oké állapotba, ha eleget teljesítettem - nem henyéltem, nem loptam a napot, hanem igenis letettem valamit az asztalra. Egy szigetkört, egy rakparti tíz kilométert, egy félmaraton, egy harmincast, egy maraton, egy félbalatont. De erről majd egy kicsit később bővebben.

Majd elolvastam ez a könyvet és rájöttem, hogy totálisan normális vagyok és valószínűleg nincs semmilyen defektem. Teljesen rendben van az, hogy pusztán szórakozásból, a cselekvés önmagárért való űzéséért csinálunk valamit. Nincsen mögöttes indok. Nincs múltbeli lelki sérelem. Nincs kényszer.

"People basically become runners because they are meant to...Most runners run not because they want to live longer but because they want to live life to the fullest..extracting yourself to the fullest within your individual limits: that's the essence of running and a metaphore for life.
"

Nem vagyok műfordító, de valami olyasmit akar mondani, hogy emberek azért válnak futóvá, mert egyszerűen ez a "rendeltetésük" és a legtöbb futó nem azért fut, mert sokáig akar élni, hanem azért, mert a lehető legteljesebben akarja élni az életet. És a futás - az élet metaforájaként - arról szól, hogy a teljesítőképességünk határain belül próbáljuk magunkból kihozni a maximumot.

Nagyon sajnálom, hogy ezt nem tudtam ilyen szépen megfogalmazni és valószínűleg ennek a gondolatsornak a végén gondolhattam azt, hogy Murakami pontosan artikulálja a gondolataimat. Pedig már egészen közel voltam ahhoz magamtól is, hogy a futást az élet metaforájának gondoljam.

(Mellesleg kicsit nehéz most a futásról írnom, mert a héten még csak egyszer futottam, azt is futópadon. Tekintve, hogy elég komoly futóversenyre készülök, az edzés hiánya egészen komoly lelkiismeret-furdalást okoz. Még akkor is, ha jókora torokfájás is van a háttérben. A lelkiismeret-furdalást csak fokozza, hogy újévi fogadalmaim egyike, hogy nem érzek lelkiismeret-furdalást a kimaradt edzések miatt, de mivel érzek, ez az egész csak egyre rosszabb lesz.)

(szerk. megjegyzése - ezt a bejegyzést már pár hete írom, mert viszonylag intim téma és azt sokszor csak több nap vagy hét alatt sikerül megfogalmaznom olyanra, amilyenre én az igazán szeretném. Szóval, amikor elkezdtem írni valószínűleg egy kisebb hullámvölgyben lehettem, amiből aztán sikeresen kimásztam és több 21-22 km-t is leküzdöttem, egyszer még 27.5-et is.)
...

Murakami szóban forgó könyve a második könyv életemben, ami könnyet csalt a szemembe. Az első könyv, ami megríkatott Mark Haddoné volt. Az, amelyikben egy autista kisfiú keresi halott kutyájának gyilkosát (The Curious Incident of the Dog in the Night-time). Ezen azért sírtam, mert szomorú voltam. Murakami viszont azzal ríkatott meg, ahogyan leírja egy 100 kilométeres ultrafutásának utolsó pár kilométerét - hogy mit érzett, amikor az emberek az út mellől biztatták és milyen érzés volt átlépni teljesítőképességének határait.

Hasonló élményre számítok ez elkövetkező egy héten belül, amikor életemben harmadjára megkísérlem körbefutni a Balatont - ezúttal egy olyan váltóban, amelynek rajtam kívül csak egy tagja van. Azaz 194 km négy nap alatt. Első nap egy kicsivel több mint 30. Második nap 16-17 körül. Harmadik nap ismét egy 30 felett. Végül 17-tel zárom a negyedik napon.

Hogy miért csinálom?

Passz.

Tavaly négyen voltunk és olyan mesés volt a hangulat, hogy egyből elhatároztuk, hogy egy év múlva a csapat létszámát kettővel osztjuk, a kilométerek számát pedig kettővel szorozzuk.

Hogy izgulok-e milyen lesz minden eddiginél többet futni?

Nagyon.

30 még le is megy és után 17 is, de a harmadik nap...amikor megint neki kell lendülni egy 30-nak..izgatottan várom. Fura módon azonban ez már egy teljesen más izgatottság, mint amivel a maraton előtt és közben találkoztam.

Itt most nem lesznek körülöttem több ezren. Nagyjából végig egyedül fogok futni, néha el fog hagyni egy-egy gyorsabb futó (azokat nem számítom, akik rögtön el fognak hagyni már a rajtnál).

Négy nap küzdelem következik csütörtökön.
Azt tervezem, hogy minden nap írok majd róla egy keveset.

2 megjegyzés:

  1. "they want to live life to the fullest"
    Ez nagyon tetszik...Természetesen az is amit írtál, és remélem nem sértelek meg de talán ez volt eddig a legjobb bejegyzésed. Eddig is mindig szerettem olvasni az írásaidat, de ez most valahogy már egy másik, magasabb szint. Gratula!
    Ja az idézetről még annyit, hogy most úgy látom így fél év után az olaszoknál, az olaszok között, hogy ők tudnak így élni. Ezt kéne mindenkinek megtanulni otthon is.

    VálaszTörlés
  2. Kedves vagy Attila, köszönöm szépen! Pedig képzeld pont azt éreztem, hogy ez nem sikerült nagyon jól. És tényleg nagyon jó az az idézet. Sőt, az egész könyv ilyen. Húsvétkor találkozunk :-)

    VálaszTörlés