2010. március 29., hétfő

Négy nap futócipőben

Az elmúlt egy év során azt azért már elég erősen elkezdtem kapizsgálni, hogy a futás, különösen a hosszútávfutás, sokkal inkább mentális elfoglaltság, mint fizikai. Egy-egy hosszabb, magányos edzés, amelyre fejben kevésbé voltam felkészülve és a maraton ezt tökéletesen alátámasztják.

Alapvetően a legtöbb edzést élvezem. (A Facebook Nike Running csoportjának köszönhetően már azt is tudom, hogy ha nem élvezem azzal sem vagyok ám egyedül és nincsen azzal semmi baj, ha az ember nem mindig a legjobb kedvében indul neki a napi adagnak Have to go running vs. get to go running.)

Mégis az elmúlt egy évben két olyan edzésem is volt, amely sírással végződött. Mindkétszer 21-22 km-nél és mindkétszer a Margit-szigeten. Egyszer nyáron, egyszer pedig egy pár héttel ezelőtt, amikor szintén sírva végeztem a pesti oldalon egy padon. Ez azért volt sokkal rosszabb, mint nyáron, mert a hidegnek, a szélnek és a sötétnek köszönhetően, sokkal nyomorultabbul éreztem magamat. Fejben egyikre sem voltam felkészülve. Az edzést az ember amúgy is hajlamos kicsit félvállról venni, holott a felkészülésben, a kitűzött célok elérésében sokkal nagyobb jelentősége van, mint az adott nagy napnak. Legyen az adott nagy nap egy 10 km napja, egy félmaraton napja vagy egy maraton napja. Az út a fontos ugye, nem (csak) a cél. Ezt már többször is megállapítottuk. A maratonom pedig a pozitív ellenpélda. Erre annyira rákészültem fejben, annyira adagoltam magamnak a pozitív energiát, hogy még azzal a legendás 30-as fallal sem találkoztam, sőt mi több, gyakorlatilag a 42 km minden percét mámorban töltöttem el.

Szóval fejben kell ott lenni. Egy négynapos futóverseny és annak utolsó 2 kilométere csak még inkább tovább erősítették bennem ezt a feltételezést. Mielőtt nekiindultunk a szupermaratonnak, elalvás előtt képzeletben végig is futottam legalább az első napot. Az első pár kilométert mindenképpen, mert még a holtpont előtt elaludhattam.

Ami az írást illeti, bizakodó voltam és azt hittem, hogy holmi egész napos futkározás után majd lesz energiám és kedvem frappáns kis beszámolókat írni. Nem volt, kivéve az első napot és hogy őszinte legyek kicsit nehezemre is esik felidézni következő, az azutáni és az azutáni napokat.

1.


Rajt előtt beszélgettem Gyurival és azt mondta, hogy az első nap kulcsfontosságú. Ha az jól megy, akkor az energiát ad a hátralévő hatvanvalamennyi kilométerre. Az igazat megvallva mindezidáig az első naptól kevésbé féltem. Pihengettem, töltögettem a szénhidrát-raktáraimat (az egyik legjobb dolog a hosszútáv futásban), csak lazán és rövideket futottam. Agyban pedig gyúrtam keményen mindenféle önsegítő mondatokkal - edzettél eleget Évi, sokkal több kilométer van a lábadban, mint tavaly ilyenkor, úgyis fejben dől el és hasonló kaliberű mondatok. Ha végképp nem jutott eszembe semmi, akkor csak erre az Airwaves reklámra gondoltam. "Megcsinálom.." Olyan keményen, ahogy a csávó mondja 17 mp-nél.



Mindvégig a harmadik nappal voltam elfoglalva fejben. Arra koncentráltam, hogy az majd kemény lesz, mert addigra már túl leszek egy egy 30-on, egy 17-en és aztán mennem kell megint 30-31-et futni. Amire korábban még nem volt példa, mert azért a 30-es edzésekre jól kipihenten illik érkezni. Aztán el is kezdtem aggódni, amikor Gyuri megfogalmazta, hogy az első nap kulcsfontosságú. Egyébként mindvégig jól ment, leszámítva az az utolsó öt kilométert, ami gyakorlatilag egy egybefüggő holtpont volt. Ezért neveztem el ezt a részt a falnak.

2.

A hasfájás sajnos nem múlt el másnapra, sőt, menstruációm tökéletes időzítéssel úgy döntött kezdetét veszi. Gyakorlatilag három napig éltem algopyrin-nospa kombón. A hasmenést azonban
nem lehetett csillapítani.Kifejezetten szerencsésnek érzem magamat, hiszen a tavalyi év elég keményen megedzette az idegeimet hasmenés szempontjából, így tulajdonképpen bárhol, bármikor képes vagyok végezni eme tevékenységet, ha a szükség úgy hozza. Ha valaki futott már a Hármashatár-hegy bármely pontján, hascsikarás közepette, zsepi nélkül, akkor a fonyódi parkolóban felállított mobil toalett adta vendégszeretet gyakorlatilag pompának számít. A tempómmal nem volt, túlzásba ugyanis nem estem egyáltalán. Menetközben volt idő beszélgetni és kedvesebbnél-kedvesebb emberekkel megismerkedni.

Különleges inspirációt adnak a magamfajták. Akik valószínűleg ugyanúgy munka mellett edzenek, mint én. Valószínűleg nem is viszik túlzásba a futást, csak úgy, mint én. Valószínűleg nem csúcsot döntögetni jönnek egy ilyen versenyre, csak úgy, mint én, de itt vannak és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szelik a kilométereket. Csak úgy, mint én.

A második nap végén megajándékoztam magamat egy paprika-olajos masszázzsal a keszthelyi szállodánkban. A csodálatosabbnál is csodálatosabb érzés eleve lángvörös és égő lábakkal beülni a szaunába, majd elmerülni a kb. 3 fokos vízzel teli merülőmedencében. Olyan szinten sokkolja a vérkeringést és az elfáradt izmokat, hogy annak csak a tökéletes regenerálódás lehet a vége.
Csak ajánlani tudom mindenkinek.

3.

A harmadik napon meglepően jó lábakkal vágtam neki a távnak. Talán a paprika-olajnak köszönhetően. Bár továbbra sem diktáltam eszeveszett tempót és a hasmenéses történet sem ért még véget. Egy Zolka nevű férfival viszonylag sokáig együtt futottunk. Kiderült dunaújvárosi és máris volt közös témánk. Pár kilométeren keresztül szidtuk a Hankookot, aztán a szükség ismét közbeszólt. Mérhetetlen megkönnyebbülést jelentettek a versenyt egyéniben teljesítők kerékpáros kísérői, akiknél mindenféle hasznos dolog volt a biciklis kosarukban. Így történt, hogy kérnem kellett egy csomag zsepit és némileg le kellett térnem az útvonalról egyéb fontos teendők miatt.

A kitérőt leszámítva jól haladtam a egyelten sík métert nem tartalmazó aznapi szakaszon, a lábaim is rendben voltak. Mindössze az utolsó pár kilométer könyörtelen emelkedői késztettek némi mentálisan megtorpanásra a szőlős dombok között és itt kénytelen voltam egy pár percet sétálni felfelé.


A nap végén papucsban volt a legkényelmesebb

4.

A negyedik nap reggelén én 30 perccel korábban rajtoltam, mint a csapatok zöme. A lassúakkal. A lassú csapatok aznapi első embereit és az egyénieket előre engedték, hogy ne legyen túl nagy a lemaradásuk. Különösebben nem zavart, végül is nem voltam egyedül, amúgy sem éppen akkor akartam csúcsot futni 17 km-en és így legalább láttam a mezőny elejét. Az igazán gyorsakat, akik 10km-en belül utolértek bennünket. Én kb. 6.30-as ezreket futhattam vagy talán még lassabban, ők 3.40-eseket. Két külön dimenzió.

Azt hiszem a negyedik nap volt a legnehezebb. Fejben teljesen elgyengültem, az energia, amit addig a koncentrációra fordítottam teljesen elfogyott. Három és fél napon keresztül folyamatosan koncentráltam. Egy rövid időre sem hagytam lankadni a figyelmemet, még azt az 5-6 km-es falat is végigbeszélgettem magammal. Az utolsó napot talán könnyedébben vettem, mondván az már lemegy dióból. Lement, de borzasztó volt az utolsó két kilométer.

Két dologra gondoltam. Az egyik Murakami volt, aki egy nagyon hosszú holtpontjánál egy ultrafutó versenyen csak annyit mondogatott magának, hogy "Egy gép vagyok". A másik pedig Gábi volt, vagyis az, amit ő szokott nekem biztatásként mondani: "Bébibogyó, ha elfáradsz, csak rakosgasd egyik lábadat a másik után és akkor minden rendben lesz". Szóval az utolsó két kilométeren többnyire csak egy terminátornak képzeltem magamat és egyik lábamat raktam a másik után. Ez valószínűleg nevetségesnek tűnhet egy tőlem sokkal jobb futó számára, de ekkora már nagyon elfáradtam. A lábam is, de a fejem még jobban.

Beértem és kb. 5 percig csak sírtam. A megkönnyebbüléstől. Örültem, hogy vége van. Örültem, hogy nem lesz ötödik nap és örültem, hogy végül is képes voltam megcsinálni. Aztán elmentem átöltözni és aztán megint csak sírtam, de pár percen belül elmúlt és Tomi (csapattársam) nyomába eredtünk.

Ez a verseny, az egyik legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. Varázslatos a hangulat. Profik a szervezők. Mindenre gondolnak és mindenkiről gondoskodnak. A gyorsak nem nagyképűek. A lassúak folyamatosan biztatják egymást. Az autós és kerékpáros kísérők 2-3 km-rel a mezőny előtt haladnak és kivétel nélkül mindenkinek szurkolnak. Nyomják a dudát a 71-esről. Üvölt a hangszóró a kocsi tetején vagy egy letekert ablakból. A tájat pedig nagyon nehéz lerajzolni. Az első nap egészen komolyan meghatódtam a fejem fölött összeérő hatalmas platánfák alatt, jobb oldalamon azzal a fura színű Balatonnal. Nagyon különleges élményben osztoznak itt az emberek. Mindenkinek van egy pár kedves szava mindenkihez. Olyan mintha egy napra egy másik világba csöppennénk, egy utópisztikus világba, ahova az emberek azért jönnek, hogy ennek a különleges világnak minden percét, minden másodpercét a lehető legnagyobb mértékben kiélvezzék.

Ez a futók világa.

Alig várom, hogy elteljen egy év és újra ott legyünk.

ui: ma jöttem haza munkából és a Hungária mellett a bicikliúton kocogott egy férfi. Majdnem rádudáltam és kikiabáltam neki, hogy "Gyerünk, toljad! Mindjárt itt a vége!".

10 megjegyzés:

  1. Évi!

    Beleborzongtam ebbe a bejegyzésbe. Eleve nagyon jól írsz, ezért mindig bele tudom élni magam abba, amiről éppen szó van. Másrészt magam is tapasztaltam már hasonló fáradtságot futás közben (még ha sokkal kisebb távon is). Én minden edzésen és versenyen nyomom magamban a mantrát, amivel azt próbálom elérni, hogy végigcsináljam az éppen adott távot. Nekem ez teljesen a futás része.

    Szívből gratulálok a versenyhez. Ügyes vagy!

    ps.: Még több futós posztot!!!

    VálaszTörlés
  2. Évi!

    Gratulálok, hogy le bírtad futni!
    Az én szememben minden futó UFO!
    De asszem Te vagy ezekenk az UFOknak a királya!:-)
    Én amikor néha elmegyek döcögni, Rád és Zsuzsikára szoktam gondolni, hogy mekkora királyok vagytok!
    Minden elismerésem a tiétek!

    (bakancsi)

    VálaszTörlés
  3. Cuki vagy, de a futók nem ufók :) Csak ki kellene próbálnod :) Szólj, ha menjek el veled kocogni. Tudod én is úgy kezdtem, hogy egy perc futás, egy perc séta! örülök, ha átjött az érzés Zsuzsi, különleges dolog ám ilyenek megélni. Mindenkinek csak ajánlani tudom. A jobbaknak érmet is akasztanak a nyakukba :)

    VálaszTörlés
  4. Gratula! Es jovore milyen formacioban?? :o)

    VálaszTörlés
  5. Többször nekivágtam már, hogy elérjem azt a célt hogy mondjuk le bírjak futni egy szigetkört vagy legalább egy fél szigetkört, de sajna nem és nem megy.
    De az egy perc futás egy perc sétát azért erőltetem mostanság is!;-D

    (bakancsi)

    VálaszTörlés
  6. Ügyes vagy, a nagy ölelésre még péntekig várnod kell :)))

    VálaszTörlés
  7. Jövőre is valószínűleg párosban. Egyelőre nem látom magamat alkalmasnak arra, hogy tisztességesen felkészüljek az egyéni teljesítésre. Heti 50 km még elmegy, de 100...Hát nem tudom. Jövőre talán úgy, h 2 napot futok én, kettőt Tomi. Erről már beszéltünk. Attikám, alig várom a pénteket;)

    VálaszTörlés
  8. Óriási verseny volt, nagyon nagy élmény még kísérőként is! Ezt mindenkinek látnia KELL!!!Jövőre már szervezem a 4 fős váltót!:)
    ps: Évi királyul nyomta ám

    VálaszTörlés
  9. Gábor, van még hely a 4 fős váltóban?

    VálaszTörlés
  10. A szervezés még csak a kérdezősködés fázisánál tart. Rémült arcok, bizonytalan igenek:) Szóval még van hely, persze:)

    VálaszTörlés