2010. március 3., szerda

Megfelelni vagy nem megfelelni?

A mai adagot egy algoritmussal kezdem, ami a következőképpen néz ki.

1-7-30-4-2-1

Ez az algoritmus a jó blog algoritmusa. Ezt egy közösségi médiával foglalkozó műhelygyakorlaton tanultam a múlthéten. A megfejtése a következő. Egy jó blog naponta frissül (1), a hét minden napján (7); havonta (30) rendelkezik valami "feature"-rel, negyedévente (4) megpróbál kitörni a saját medréből , évente kétszer (2) tudósít valamilyen eseményről és évente legalább egyszer felülvizsgáltatik (1).

Eresszük rá ezt a szűrőt jelen oldalra. A naponta frissüléstől olyan messze vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől. Mostanság a heti jelentkezést sem sikerül kiviteleznem. A havi "feature"-ökkel (ezek kábé olyan dolgok, amelyek valamilyen hozzáadott értéket képviselnek) is hadilábon állok, bár a vendégszerző kerestetik projektemet így utólagosan sikeresnek értékelem. Még soha nem próbáltam kitörni e blog szabta keretekből és eseményről sem tudósítottam, de nagyon szeretnék a közelgő Balaton Szupermaratonról. Az éves felülvizsgálatok meg...

A fenti elvárások egyikének sem sikerül(t) megfelelnem és akkor lehet, hogy ez egy mégsem olyan jó blog.

Ellenben elvezet egy bennem bujkáló nagyon fontos kérdéshez. Megfelelni vagy nem megfelelni?

Ez itt a nagy kérdésem. Mégpedig a (társadalmi) elvárásoknak, mindazoknak, amelyekkel egy korai harmincas évei elején járó fiatal nő a mindennapjai során találkozik.

A napokban elmúltam 31 éves. Bizony. Valamiért engem ezek a szülinapok eléggé megviselnek. Tavaly éppen azzal voltam elfoglalva, hogy miért öregszünk és egyáltalán miért őszülnek meg a hajszálaink. Egy év elteltével - egy boldog párkapcsolat szereplőjeként - mind többet találkozom következő kérdésekkel:
  • Mikor lesz az esküvőtök?
  • Mikor tervezel kisbabát szülni?
Eretnekség bevallani, hogy bizony egyik dolog sem hoz lázba. (Egyelőre). Ilyenkor lelkes beszélgető társaim mindig megértően bólogatnak és biztatnak, hogy nyugodjak meg, majd meg fog jönni a kedv mindkettőhöz.

Esküdni vagy nem esküdni?

Egy kétéves párkapcsolatban a felek - különösen harminc felett -gyakran elérkezettnek látják az időt arra, hogy összekössék életüket. Az esküvő gondolata engem valamiért sosem foglalkoztatott. Soha. Kislánykoromban sem képzeltem el, egyszer sem, hogy ha felnőtt leszek, akkor majd szép hófehér ruhában férjhez fogok menni a herceghez, aki fehér lovon beüget az életembe. (Mellesleg ebben a herceges dologban sem hiszek). Később sem vettem meg sohasem az Esküvő magazin egyetlen számát sem, ellenben néhány barátnőmmel. akik rendszeres olvasói voltak a lapnak és mindig képben voltak a legaktuálisabb esküvői-ruha divatirányzatokkal. Soha egyetlen hapsim mellett sem álmodoztam arról, hogy egyszer majd a felesége leszek és ceremoniális körülmények között örök hűséget esküszünk egymásnak. (Egyszer volt egy fiú, aki finom utalást tett arra, hogy jól állna nekem a menyasszonyi ruha, de mivel ez csak egy utalás volt és amúgy is úgy képzelte, hogy majd előtte megkeresztelkedem - mert úgy illik - így sosem gondoltam tovább a kettőnk között folyó cselekménynek ezt a szálát. )

Az egyetlen menyasszonyi ruhával kapcsolatos élményem az a Guns N' Roses November Rain c. dalához kapcsolódik, amikor Stephanie Seymour az elöl mini, hátul hosszú ruhájában a kb. 130 centis lábaival végigbilleg a sorok között. Ez kifejezetten tetszett, de mivel nincsenek kb. 130 centis lábaim, így ez velem nem fog megtörténni.


Még ha egyszer valaki meg is kérné a kezemet, akkor sem hiszem, hogy heves energiákkal állnék neki az esküvőszervezésnek - az apró sütik kiválasztásának, a soha nem látott és csak szegről-végről ismert rokonok meghívásának, a helyszín, az együttes leszervezéséhez. És végképp képtelen lennék erre elkölteni egy-másfél millió forintot, amit aztán visszatáncolnék két adag töltött káposzta között a menyasszonyi tánc alkalmával.

(Muszáj kihangsúlyoznom, hogy mindezt írom mindazok teljes tiszteletben tartása mellett, akik ez ügyben velem ellentétes állásponton vannak).

Régóta gondolkozom azon, hogy miért gondolom ezt így és hogyan lettem ilyen. Eleinte azt hittem, hogy leszbikus vagyok. Miután meggyőztem magamat arról, hogy nem vagyok leszbikus, akkor arra gondoltam, hogy talán nem szeretem eléggé a mellettem lévő hapsit, hiszen ha nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretném, akkor az automatikusan vonzaná maga után az esküvő utáni vágy következményét is.

L.O.V.E.

A szerelemről - illetve inkább a párkapcsolatokról - való elképzelésem alapvetően megváltozott az elmúlt években. Vállalom, nyugodtan meg lehet kövezni már a puszta gondolat megfogalmazásáért. A szerelmet ugyanis érezni szokás, az arról való puszta gondolkodás nem helyénvaló, hiszen az agyamat el kéne lepnie az irracionális, rózsaszínű ködfátyolnak, amelynek mindenképpen gátat kellene szabnia a (helyes) gondolkodás tevékenységének. A híres nagy költők versei és a 21. századi hollywoodi romkomok (romantikus komédiák) is mind ezt sugallják. Azt azonban sosem tudtuk meg, hogy mi történt azután, hogy Richard Gere felmászott a tűzlépcsőn Juliáért...


Korábban azt gondoltam, hogy van egy lelki társam, aki valahol bolyong ezen a kibaszott nagy földtekén. Ha mákom van, akkor megtalálom - vagy ő engem - és akkor nagyon örülünk, hogy jól egymásnak lettünk teremtve és akkor majd beköszönt az igazi Boldogság. A nagy Ővel. A nagy Ő koncepciójába viszonylag sok fiú passzolt bele (eleinte) - érzékeny és érzelmes lány vagyok és sokszor magukkal ragadtak ezek a férfiak, de aztán előbb-utóbb mindig magamra maradtam. Volt, aki lekevert egy sallert, mert éppen nem tetszett, az ahogyan szóltam hozzá, volt, aki a babakocsit akarta venni három hét után, volt, aki hónapokon keresztül magyarázta, hogy hamarosan elhagyja a másik nőjét, volt aki sokkal inkább az anyukájával akart élni, mint velem és volt, akinek túl sok voltam egyszerre és nem tudta felvenni a ritmust.

Egy dolog azonban mindenképpen maradt utánunk - mindamellett persze, hogy a párkapcsolataim kudarcában vastagon benne voltam én is - és pedig a kegyetlen és fájdalmas szakítások. Legutoljára azt mondtam, hogy én ezen soha többet nem szeretnék keresztül menni és kiheverve a szakítás utáni sokkot, hosszú hónapokon keresztül éltem vígan az életet. Rájöttem arra, hogy egyedül kell megtanulnom boldognak lenni - a saját boldogulásomat és boldogságomat nem tehetem függővé egy talán nem létező nagy Ő-től, aki vagy beüget azon a lovon vagy nem.

Ha mégis beüget - az egyik- az a hab a tortán. Két boldog ember együtt kétszer olyan boldog lesz. Hurrá.

Azért "egyik", mert a nagy Ő koncepciójával végleg leszámoltam. Nem gondolom azt, hogy egyetlen igazit teremtett számunkra a sors. Szerintem van több igazi és pusztán jó-helyen-jó-időben kérdése, hogy melyikkel keresztezzük egymás pályáit.

Mikor és hogyan is tudnám meg azt, hogy ki a nagy Ő? Ezt csak a halálos ágyunkon fogjuk megtudni. És ennek fényében hogyan is fogadhatnék bárkinek is örök hűséget? Honnan is tudnám azt, hogy pont ő az? A házasság intézményével pedig pont ezt a jóban-rosszban, holtomiglan-holtodiglan dolgot pecsételjük meg. Ha mégis férjhez menés-párti lennék, akkor pedig már nem szeretnék elválni. Szomorú tény, hogy a harminc fős gimnazista osztályunkból 30 éves korukra már legalább öten vagy hatan a váláson is túl vannak. Lehet, hogy csak az elkötelezettségtől félek.

Csak azért, mert az a szokás, nem szeretnék senki férje lenni. A boldogságomat nem szeretném egy papírtól függővé tenni, ne adj isten napról-napra arra várni, hogy Gábi mikor kéri meg a kezemet, mekkora gyűrűt vesz (és ha megkérte vajon elszalad-e ceremónia elöl) és valószínűleg azzal a tudattal sem tudnék élni, hogy a házasság aktusával az összes lehetséges igazit is kizártam az életemből és akkor most már Gábival kell élnem életem végéig.

Tudatában annak, hogy tulajdonképpen bármikor visszakerülhetünk a szingli-piacra, legalább folyamatosan pedáloznunk kell a másikért.

Ketyeg a biológiai óra

Az öregedéstől jobban csak azt bánom, hogy éveink száma viszonylagosan szűkre van szabva és biológiai adottságaink is viszonylagosan meghatározottak. Megszületünk, boldogok vagyunk kisgyermekként, túléljük a kamaszkort, a gimis éveket, az egyetemi züllést - nagy nehezen rájövünk, hogy mivel is szeretnénk keresni a kenyérre valót, olyannal, amiben azért lehetőleg örömöt lelünk, húszas éveinkben karrierünk elején elherdálunk egy rakás pénzt, mert végre kurvára örülünk, hogy nem anyától és apától kell kérni és mire kiteljesednék és elkezdenénk felhalmozni a javakat, máris a harmincas évek elején vagyunk, ahol a házasodás mellett az utódlástervezés problémakörével is szembe kell nézni. Mert így szokás.

Az lányok többségében 31 éves korban már kezdenek bimbózni az anyai ösztönök. A jobbak ekkorra már egy vagy akár két porontyot is nemzettek. Ha nem, akkor már azt tervezik, hogy mekkora pocakjuk lesz, a terhesség hányadik hónapjáig szeretnének dolgozni, mikor fognak visszamenni. Leszoknak a cigiről, a piálásról és marokszámra szedik az Elevitet. Meghatódnak, ha kisgyereket látnak és titkon kispárnát dugdosnak a pólójuk alá otthon a tükör előtt.

A gyermekvállalás kérdéskörét sokkal gyakrabban hozzák szóba körülöttem lévő emberek, mint az esküvő kérdését.

Én erre a projektre még semmilyen szín alatt nem érzem magam készen. A kisgyermek iránti vágy elmaradásának hiányával legalább annyit foglalkozom, mint a férjhez-menjek/ne-menjek-férjhez kérdéskörrel. Szemét dolog ez, hogy 70-80-90 évnyi életbe kell ennyi minden belepréselni és ráadásul ezt a fajta dolgot túl sokáig nem lehet halogatni. Egyébiránt bírom a kisgyerekeket és azt is tudom, hogyha kislányom lesz Julinak fogják hívni, ha kisfiam lesz, akkor meg Barnabásnak.

31 évesen nagyon örülök annak, hogy olyan életem van, amilyen. Jó munka. Jó hapsi. Jó kis futások. Jó kis pszichológia órák Katalinnál. Jó kis leendő forgatókönyv-író tanfolyam. Jó kis utazások. Valamiért nem érzem egy gyermek hiányát. Már arra is gondoltam, hogy mi van, ha nekem sohasem lesz gyerekem. Miért várja az el mindenki egy 30 feletti nőtől, hogy csapot-papot hagyjon félre és menjen babázni? Miért olyan biztos az (társadalom által diktált), hogy egy nőnek gyereket kell szülnie, mert csak akkor léphet a teljes boldogság felé?

(Persze rettegek attól e sorok leírása közben is, hogy mi van, ha nekem nem lehet és majd jól megkapom a sorstól a magamét ilyen eretnek gondolatok nyilvános megfogalmazásáért. Mert valljuk be azért ilyen gondolatokat sem szokás megfogalmazni.)

És mégis azt is végiggondolom, hogy egy gyerek az életem végéig tartó felelősség. Hogy ha ott lesz egyszer, soha többé nem lehet visszacsinálni. Vajon mit fogok érezni, ha egyszer egy gyerek lesz a hasamban? Fog-e nyomni? Fogok-e tudni hason aludni? Vajon nem fura dolog-e a cicimet egy gyerek szájába adni? És egyáltalán ezt mások előtt csinálni? Vajon honnan fogom tudni, hogy mit adjak neki enni? Mi van, ha véletlenül elejtem? Vajon honnan fogom tudni megtanulni azt a sok gyerekdalt és mondókát? Vajon minden anyuka automatikusan szereti a gyerekét?

...

Agyonnyom az érzés, hogy meg kell felelnem.

6 megjegyzés:

  1. Szia Évi!

    A házasság szerintem van akinek fontos és van akinek nem.
    Nekem sem az. Pedig én kiskoromban elképzeltem, hogy majd egyszer menyasszony leszek.....aztán elég hamar rájöttem, hogy nekem nem hiányzik az a több havi idegeskedés stb.
    Abban maradtunk a párommal, hogy ha egyszer mégis összeházasodnánk akkor valami grillpartys megoldás lesz és kizárólag melegítőben jöhet mindenki! :-)
    De szerintem ilyen sem lesz....

    A gyerek kérdés már más tészta.
    Ha nincs rá ihleted akkor eszedbe ne jusson teherbe esni. Én akartam gyereket de mégis sokszor érzem azt, hogy ha tudtam volna, hogy mennyi lemondással jár akkor talán sohasem szülök.
    De persze Zsombi már megvan és persze nem adnám semmiért!!!!Imádom és az életem szegényebb lenne nélküle.
    Ráadásul úgy gondolom, hogy akinek nincs gyerkőce az öreg korára nagyon egyedül maradhat...
    Szóval a fene sem tudja mi lenne a jó!
    A régi grófnéknak lehetett jó mert ott volt ugyan a gyerek de túl sok dologban nem akadályozta mert ott volt a dadus. Na de akkor meg nem lesz olyan szoros az anya-gyermek kapcsolat...
    Na jó nem zagyválok tovább...remélem azért ki bírod mazsolázni a javát!
    Puszi

    VálaszTörlés
  2. Halgass a megérzéseidre és zárd ki a külvilágot! Az a normális, amit jónak érzel. Ha a gyerek-nélküliség és a házasság-ellenesség tesz felszabadulttá, akkor éld(éljétek) így az életet! Szerintem nem feltétlen kell szem előtt tartani a társadalmi normáknak való megfelelést,fő a saját lelked nyugalma. De hangsúlyoznám, hogy ez az én szubjektív véleményem!

    Anita öregkori egyedüllét teóriája szerintem igaz és átgondolandó, mert egy jól működő családnál nincs nagyobb biztonság a Földön.

    VálaszTörlés
  3. Nem arról van szó, hogy nem szeretnék gyereket, mert igen, csak nem értem, hogy miért aggódik mindenki körülöttem azon, hogy vajon mikor szülök már és már itt lenne az ideje, mert ketyeg a biológiai órám...31 évesen szinte minden héten magyarázkodnom kell emiatt valakinek. Ha pedig azt mondom, hogy még nem, akkor meg én vagyok a karrierista. Fene se érti ezt.

    VálaszTörlés
  4. Nyílván azért lepődtem meg, hogy ez a téma ennyire foglalkoztat, mert bennem még kósza gondolat formájában sem fogalmazódott meg ez a kérdés -mármint a mikor szülsz már Évi vagy ilyesmi. Alapvetően azt hiszem senkitől sem kérdeznék ilyet. Nem is tudom, ez -is- olyan nagyon magán dolog. Nem érzem azt hogy rám tartozna, hogy ezen a téren Te hogy gondolod az életedet, pedig a barátom vagy. Én így szeretlek, teljesen mindegy szülsz-e vagy sem, nincsenek "jaj majd ha együtt játszanak a gyerekeink" képzeltsztorijaim a fejemben (ezen jó volt elmókázgatni 17 évesen..emlékszel? majd ha így lesz.. meg úgy lesz.. Dr. Eva Buru...Stella Bacony stb... :) Sok embert ismerek, akik gyerek nélkül is teljesen boldog életet élnek. Ezzel az öregkori dologgal kifejezetten nem értek egyet. Ezek is ilyen hülye sztenderd szövegek meg képzetek lettek, hogy majd öregkorunkra ott lesznek a gyerekeink meg az unokák stb..és húúúú de jó nem leszünk egyedül. Én nem a gyerekeim miatt nem leszek egyedül öreg koromban. És kérdezd meg a sok magányos öreget, a legtöbbnek tuti, hogy van legalább 2 gyereke aki felé se néz. No ezért érdemes volt nekik. Ez természetesen egy nagyon sarkított és túlzó példa, de azt hiszem a lényeg érthető belőle. Azzal foglakozni, hogy ki mit gondol...szerintem egy nagyon nagyon rossz szokás. Belénk lett nevelve Évi. Hosszú évek alatt szoktam le róla. Nagyon nehéz volt, tényleg, de jó pár éve kifejezetten nem érdekel mit gondol a külvilág rólam, a tetteimről. Természetesen vannak akiknek adok a véleményére, meghallgatom és/vagy megfogadom a tanácsait, de ez megint más. Szóval ha rám hallgatsz - :) hehehe- a válaszom a kérdésedre: persze meg kell feleni, de csak az önmagad elvárásainak.

    VálaszTörlés
  5. Talán azért kérdezik meg az emberek Tőled ezeket, főleg a gyerek témára gondolok, mert tartanak olyan értékesnek, hogy jó lenne ha az ilyen embereknek mint ti lennének utódaik és nem ...
    A többi meglepett egy kicsit, hogy így rád tört a társadalmi elfogadottság kérdése, de szerintem ahogy máskor is valami IQ fájterral folytattál valami véget nem érő vitát és túl felzaklatott (nem így volt?). Mi így szeretünk Évike!

    VálaszTörlés
  6. na igen, vannak fura emberek. Leginkább az bánt egyébként, hogy én tiszteletben tartom más gyermekvállalással és/vagy esküvőszervezéssel kapcsolatos érzéseit/erőfeszítéseit és valahol azt várnám, hogy cserébe én is tiszteletet kapok, de ez az esetek 95%-ban nem így történik és ez tudja felbaszni nagyon az agyamat. de hát mások vagyunk, valószínűleg nem szabad belemennem ezekbe a parttalan és közös nevező nélküli eszmecserékbe.

    VálaszTörlés