2010. február 17., szerda

Fuck Communism, Fuck

Vajon a dohányzás kevésbé káros, ha azt passzívan folytatjuk ahelyett, hogy aktívan szívnánk?

Azt hiszem, az elmúlt időszakban annyi időt töltöttem el Szófiában, hogy rászoktam a passzív dohányzásra. Bulgária korántsem a progresszivitásáról híres ország a Balkánon. Szándékosan nem helyezem el Európa térképén, holott földrajzi ismereteim teljesen helyénvalóak és tisztában vagyok a kontinens adottságaival és az egyes országok pontos elhelyezkedésével, de tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be legalább magunknak őszintén, hogy Európa különböző részeit olyan vastag törésvonalak választják el egymástól mindenféle társadalmi, vallási és gazdasági attribútumok mentén, hogy ordít az egyes országok közötti szakadék.

Szóval az, hogy Bulgáriát a Balkánon helyezem el - anélkül természetesen, hogy bármilyen előítélettel lennék az ország és lakói iránt - az számomra mindenképpen egy Európa nyugati, fejlettebb részeitől eltérő szintet jelöl. Ugyanakkor fontosan tartom kihangsúlyozni, hogy megfigyeléseim mindenképpen szubjektívek és csak és kizárólag az én véleményemet tükrözik.

A progresszivitás hiánya szembetűnően mutatkozik az emberek dohányzáshoz fűződő viszonyában. A tréning idején otthonul szolgáló ötcsillagos szállodának (amely jelen esetben tegyük fel, hogy reprezentálja az ország teljes lakosságát) szintem minden szegmensében nemcsak hogy tűrt, de sokkal inkább tolerált, szinte már támogatott és elismert tevékenység a dohányzás aktív formája. Innentől kezdve azonban e káros szenvedélynek történő hódolás passzív formája kényszeredett cselekvéssé válik az egyébként füstmentes életet szándékozni élők számára. Ennek köszönhetően a füst beivódik a bőrömbe, a hajszálaimba, a kedvenc ruháim szöveteibe, a párnába (és emiatt Manfredba) az ötcsillagos szobában.

Utódaimnak kifejezetten javallani fogom a végrendeletemben, hogy pereljék be a Kempinsikit és követeljék megérdemelt jussukat kárpótlásul vidám, ám de passzív dohányzás miatt megrövidült életemért.

A megfigyeléseim akkor válnak igazán élethűvé, amikor sikerül azokat kontrasztba állítanom valami teljesen mással. Jobbal. Szebbel. Így történt ez ma is, útban a schwechati reptérről Bécs belvárosába egy minden extrával megáldott pompásan új E-oszályos Mercedes hátsó ülésén. Alapvetően olyan lány vagyok, akit egy autóval azért nehéz levenni a lábáról, szinte mindegy az autó márkája, mérete és az extrák száma, alapvetően legyen rendben és akkor én is elégedett vagyok. (Jeremy Clarkson mindezt mélyen elítélendőnek tartaná, de nyilván máshol vannak a prioritásaink.)

Másfél hét Szófia után azonban amikor beültem ebbe a Mercibe, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy osztrák országimázs-építő filmnek a főszereplője lennék: lassítva gurul a Merci, jóképű sofőr, a háttérben Bécs fényei, a zenét Mozart szolgáltatja, távolodik a kamera és a következő felirat jelenik meg a kép alján: Bécs - Jó megérkezni. (Pedig még csak nem is a szülővárosom.) A sofőr tényleg jóképű volt (bocs Gábi), öltönyt viselt és kifogástalanul beszélt angolul.

No de elragadtattam magam és előre szaladtam.

A Bulgáriáról szerzett tudásom erősen limitált és be kell vallanom, hogy semmiféle komolyabb késztetést, belső vágyat nem érzek arra, hogy a jelenleginél mélyebbre hatoljak az ország társadalmi, kulturális és gazdasági viszonyaiban. Valószínűleg eretnek dolog ilyen imperatív módon kijelenti, hogy nem szeretnék megismerkedni egy másfajta nép bla-bla szokásaival, mert a másfajta népek azért vannak, hogy megismerjük őket, együnk az ételeikből, fotózzuk le az épületeiket, menjünk be a múzeumaikba, vegyüljünk el a helyiekkel stb., de nálam most ez nincs így.

Ez van.

Viszont több, viszonylag evidens megfigyelésem is van:

(1) A szófiai taxik sárgák. Mint a new yorkiak. Bár felszereltségben és komfortban korántsem érnek amerikai társaik nyomába.

(2) A szófiai taxik viszonylag szakadtak. Kívül-belül egyaránt. A minap ültem egy olyanban, aminek komoly gondjai lehettek a hátsótengelyével (ha van ilyen - mindenesetre hátul ültem és ott éreztem), mert minden kanyarban attól tartottunk, hogy szétesik alattunk az autó. Az az autó, amelyikben ma ültem pl. viseltes és szakadt üléshuzatokkal rendelkezett, ám ez gazdáját csöppet sem zavarta.

(3) A szófiai taxisofőr valószínűleg egy külön faj. 1-2 kivétellel mindegyik cigarettázik (ami csak a fenti feltételezést támasztja alá, miszerint a Kempinski tényleg valósan reprezentálja az ország teljes lakosságát) - le nem húzott ablakkal és utassal az anyós, illetve a hátsó ülésben. Van néhány kulturáltabb, aki lehúzza az ablakot, nem törődve a kint tomboló mínuszokkal. Többnyire nem beszélnek angolul, vagy ha igen, akkor azt az utcán szedték fel - ezt bizonygatta nekem az a kedves férfi, aki mintegy 25 percig volt sofőröm a szófiai reptér felé. Valamiért nagyon fontos szerepet tölthetett be az életében a kommunizmus, mert útban a reptér felé elmesélte az összes utca régi (kommunizmusban viselt) és új nevét, az összes park régi (kommunizmusban viselt) és új nevét. Majd részletezte, hogy milyen autókat lehetett és nem lehetett venni a kommunizmusban. Mindezt az utcáról felszedett angolsággal és néhol picit megfűszerezve a bolgár cigányságkérdéssel. Mikor kiszálltam, fejét kezébe temetve csak annyit mondott: Fuck Communism, Fuck!

(4) A szófiai taxikban általában maxigázon megy a fűtés. Emberünk pólóban ül és ontja a meleget. A meleg, áporodott cigaretta-füstös bűzt legtöbbször valami 20. századi légfrissítőből áradó bűz hatja át. Funkcionalitását megkérdőjelezem - a légfrissítő funkcionalitását - hiszen a szagot nem nyomja el, ellenben erősen hányásra késztet pár pohár vidáman elfogyasztott Burgas 63 után.

(5) Az egy főre jutó kátyúk száma szerintem Szófiában a legmagasabb az egész világon.

(6) Ha már az utaknál tartunk, mint azt egy repülőn folytatott informális beszélgetésből megtudtam, Bulgária azon kevés országok egyike, amelyik rendelkezik egy mindössze egy kilométernyi hosszúságú autópályával. A sztráda többi része a korrupció áldozata lett, ám az az egy kilométer nagyon tisztességesen el lett készítve felhajtósávval és minden egyéb kellékkel rendelkezik, ami egy normális autópályához hozzá tartozik. (Mivel azonban ebben a megfigyelésben nekem közvetlenül nem volt részem, így annak valóságtartalmáért sem tudok felelősséget vállalni.)

(7) A Kempinskiben vannak emberek, akik stukkerral az oldalukon táncolnak.

Mindentől eltekintve roppant érdekes élményekkel lettem gazdagabb már megint és bár a kommunizmuson régen túl vagyunk, de a bolgár népet barátaimnak tekintem.

2 megjegyzés:

  1. Olykor jól jön a nátha és vele a lehetőség itthon maradni. Ilyenkor bepótolom a néhány hónapos lemaradást és olvaslak, nézem a képeidet és egyszer elképedek (fogorvos - örülnék az elérhetőségének), máskor vigyorgok (Bahia Honda, Key West, Everglades)
    Évi baba! Kérlek, abba ne hagyd ezt a blogot, és a novellát-forgatókönyvet is tessék végigvinni! Egyszerűen élmény ideülni!

    VálaszTörlés
  2. Ez kedves volt tőled, Gabi bácsi :) Tudod, hogy fel tudsz iratkozni a blogra és akkor automatikusan megkapod e-mailben a bejegyzéseket? :)

    VálaszTörlés