2010. január 19., kedd

Találkozásom Murakamival - 1. rész

Minden jel szerint a hapsim lelécelt ma kimenő címén, így három szenvedélyem közül mindjárt kettőnek is hódolhatok.

Itthon lehetek egyedül.

Itthon lehetek egyedül és annyit figyelmet szentelhetek az írásnak, amennyit csak szeretnék.

Futni csak azért nem mentem - ez lenne a harmadik - mert az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy az edzéstervünket rugalmasan kell kezelni és ma úgy döntöttem, hogy felettébb flexibilis leszek.

Ám korántsem távolodunk el messzire a futás csodálatos világától.

Ez a történet a futásról és az írásról fog szólni. Azt, hogy erről most itt írok Haruki Murakaminak köszönhetjük. Haruki neve a nagyközönség számára legalább annyira csenghet ismerősen, mint a funtineli boszorkányé. Előbbi kortárs japán író. Utóbbi Wass Albert fantáziájának szüleménye és tegnapig fogalmam sem volt létezéséről. De legalább nem szégyelltem el magamat miatta. Murakami létezéséről pedig három héttel ezelőttig nem volt fogalmam, amit csak azért merek ilyen nyíltan és őszintén felvállalni, mert azóta már emlegettem a nevét egy pár embernek a környezetemben és tízből kettő nagyjából üres tekintettel meredt rám.

Haruki Murakamival jó időben és jó helyen találkoztam. Legutóbbi könyvével, amely ezúttal nem egy novella, sokkal inkább egy memoár. Az első pár oldal után tudtam, hogy nekünk találkoznunk kellett. Olyan volt, mint amikor találkozol egy emberrel, egymásra néztek, szinte rezzenéstelen arckifejezéssel, de rögtön, ott abban a pillanatban tudod, hogy ha csak a másodperc töredékéig is, hatással vagytok egymásra. Találkoznotok kellett. Lehet, hogy egy hónap múlva, lehet, hogy két év múlva, lehet, hogy 15 év múlva, de tudod abból a picike, fura gyomortájéki érzésből, hogy dolgotok van egymással.

Jó időben és jó helyen.
...

Katalinnál legutóbb Jungot veséztük ki. Már akkor ott tudtam, hogy sokkal jobban kedvelem őt, mint Freudot. Mármint Jungot kedvelem jobban, nem Katalint. Persze Katalint is kedvelem, de ő törékeny, élő nőként azért mégsem egy súlycsoport két ekkora halott koponyával. Jung sokáig igen bensőséges kapcsolatot (nem meleg-baráti) ápolt Sigmunddal, de amint Jung behozta a spiritualitást a személyiségfejlődéssel kapcsolatos elmélkedésébe - és ezen a ponton elért minden Sigmund által vallott dologtól - kapcsolatukra árny vetült. Sigmund leszólta Jung vallásosságát és spiritualitását és mikor megbizonyosodott afelől, hogy Jung vajmi keveset fog neki segíteni a pszichoanalízis tengerentúli elterjesztésében, végleg megorrolt rá.

Szóval amiatt, hogy Jung sokkal inkább figyel a bennünk harcoló belső erőkre, az én szimpátiámat sokkal inkább kivívja, mint Sigmund. Arról nem is beszélve, hogy Sigmund szerint mindannyiunknak van egy ún. anális korszaka a személyiségfejlődésünk történetében, amit azért elég nehéz feldolgoznom. Szóval pont egy ilyen spiritualitással átitatott szokásos hétfő estéről jöttünk kifelé, amikor Ági a kezembe nyomta ezt a könyvet. Haruki Murakami: What I talk about when I talk about running. Bang. Egyből betalált.

Hazajöttem és szinte szó nélkül elkezdtem olvasni este 10-kor. (Egyébként is eléggé nyomom ezeket a hülye újévi fogadalmakat, úgyhogy a kellemeset máris összekapcsoltam a hasznossal). Már az első pár oldal is elementáris volt, de aztán jött a következő fejezet a következő fejezetcímmel: "Tips on becoming a running novelist". Bing bang. Megint.

H. M.

Azt gondoltam, hogy basszus, ez a hapsi több évvel ezelőtt leírta az én jelenbéli gondolataimat, de legalábbis félelmetes módon megfogalmazza azt, amit érzek.

De már amikor ezt kigondoltam, akkor egyből arra is gondoltam, hogy most rohadtul közhelyes vagyok, mert minap láttam egy interjút egy újságban Tóth-Dagi-Verával, akinek a kedvenc írója természetesen Paolo Coelho és a kedvenc könyve természetesen az Alkimista és azt nyilatkozta, hogy Coelho természetesen mintha hozzá beszélne és mintha az ő gondolatait fogalmazná meg. Természetesen. Nyilván ez is egy érdekes pszichológiai kérdés lenne, hogy az olvasó mikor, hogyan és legfőképpen miért azonosul az íróval, de kevésnek érzem magamat ennek autentikus megfogalmazásához.

Coelhotól egyébként is kivagyok, mert maga a populáris közhely-gyűjtemény és esküszöm próbálkoztam én az Alkimistával, de nem ment. Respekt mindenkinek, akinek ez a kedvenc könyve, csak azt próbálom itten mondani, hogy nekem nem az és teljesen rendben van, ha különböző emberek egyazon vagy különböző dolgokról különböző módon gondolkoznak. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy elég határozott és éles véleményem szokott lenni dolgokról: pl. Milánó egy kalap fos; az Avatartól majdnem falnak mentem; a Gettómilliomos mérhetetlen módon felbosszantott, a Száz év magánytól kevés unalmasabb könyv van; és bármennyire is voltam szerelmes az éppen akkori fiúba, akitől szerelme jeléül a Gyűrűk ura mindhárom kötetét megkaptam, szinte sírva küzdöttem az első kötet első ötszáz oldalával, és szerelem ide vagy oda, 60 oldallal a vége előtt feladtam. Semmilyen módon nem hoztak izgalomba a hobbitok. Tudom, legtöbbször magamra maradok ezzel a fajta látásmóddal, de ez van.

Azért a csúcs mégiscsak az volt, amikor a Mango-s ruhadarabokra Coelho-idézetek kerültek.

Mindennek ellenére azt kell mondanom, hogy Murakami kimond olyan dolgokat, amelyeket én bár megfogalmaztam magamnak, vagy törekedtem arra, hogy megfogalmazzam, de nem sikerült kimondanom őket hangosan vagy papírra vetnem őket. Bárcsak el tudnám ezt mondani másképpen.

Mindezeken felül Kurt Vonnegut inspirálta és novelláiban olyan nagy nevek előtt tiszteleg, mint Jerome D. Salinger, Truman Capote vagy F. Scott Fitzgerald. Csupa-csupa kedvenc íróm, Capote kivételével, akitől még ugyan nem olvastam semmit, de az Álom luxuskivitelben mindenképpen rajta van a books-to-read listámon.

Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ő az első ázsiai ember, akitől nemhogy nem hányom el magamat, de pozitív gondolataim támadnak körülötte. (Még mielőtt bárki is rasszistának gondolna, fent jelzett előítéleteim mögött komoly tapasztalat van kelet-ázsiai emberekkel, aminek birtokában úgy érzem minden jogom megvan ahhoz, hogy így nyilatkozzak.)
...

Ami miatt azt gondolom, hogy jó időben és jó helyen talált meg A futás és írás közötti párhuzamon gondolkozom egy ideje. Az igazat megvallva a párhuzamot magamtól, Murakami nélkül, talán sosem vontam volna meg a kettő között. A kettőről azonban viszonylag sokat merengek, együttesen és külön-külön dimenziókban is. Azon is gondolkozom, hogy miért futok. Azon is gondolkozom, hogy miért írok. Azon is gondolkozom, hogy nevezhetem-e magamat egyáltalán futónak, sőt még inkább hosszútáv futónak. Azon is gondolkozom sokszor, hogy írjak-e a futásról. Néha szoktam és többször gondoltam már arra, hogy írok róla, mint amennyiszer végülis nem tettem meg. Mert ilyenkor arra gondolok, hogy ez csak számomra érdekes ennyire.

És bár az ember blogot elsősorban mégiscsak önmagáért ír, de teszi ezt nyilvános helyen azért, mert talán meg akar mutatni valamit magából, vagy ebből a képességéből, vagy esetleg arra gondol, hogy ez mások számára bármilyen módon érdekes és/vagy szórakoztató lehet. Innentől kezdve viszont egy idő után az olvasói igényekre is gondol(ok) (nem helyesen) és az jut eszembe, hogy ha mindig csak a futásról írnék, akkor az talán unalmas lenne mások számára. Egyáltalában azon is sokszor gondolkozom, hogy írjak-e magáról az írásról. Azon, hogy ez mit jelent nekem és miért csinálom. Azon is sokat gondolkozom, hogy vajon holnap vagy holnapután lesz-e majd miről írnom. Azon is sokat gondolkodtam, hogy miért vagyok szomorú, amikor egyetlen komment sem érkezik egy bejegyzéshez.

Mindarra, hogy erről egyáltalán legálisan, hangosan és így betűk között halkan gondolkodjam, Murakami adta meg a felhatalmazást 197 oldalon keresztül.
...

Sokszor gondolok arra, hogy író leszek. Egyszer. Gőzöm sincs arról, hogy hogyan kell elkezdeni, gőzöm sincs arról sem, hogy ha elkezdem, akkor utána hogyan kell folytatni. Egy ideig csak arra tudtam gondolni, hogy egy női lapon keresztül betörök a piacra, megszeretnek az olvasók és akkor majd jó nagy igény lesz a könyvemre, amit egyébként nem hinném, hogy bárki is megvenne, hiszen alapvetően egy senki vagyok. Nem ismerek személyesen híres írókat (na jó kettőt ismerek), soha nem szexeltem befolyásos főszerkesztővel és/vagy könyvkiadó-tulajdonossal, valószínűleg nem is fogok (hacsak Gábi meg nem fogja az Isten lábát és alapít egyet) és tulajdonképpen szponzoraim sincsenek.

Ezzel ellenben azonban tavaly év végén jött valami véletlen történet és csak arra tudtam gondolni, hogy ebből mekkora filmet lehetne forgatni, kasszasiker lenne és istentelen módon meggazdagodnék. Akkor meg bizony elhagyhatnám ezt a kínos fogyasztói társadalmat és élhetnénk szenvedélyeimnek.

Gábi mindenképpen le akart beszélni ebbéli próbálkozásomról, de azt hiszem a többéves fejlesztő munkának és évek gyarapodásával párhuzamosan bővülő önismeretnek köszönhetően, nem hagytam magamat. Mi ketten ebben nem nagyon egyezünk. Engem inkább magával ragad a hév és a fantázia és 30 másodperc alatt, gondolatban már a 2011-es nyaralásunk helyszínén a Grand Canyonban vagyok, mire ő egyáltalán rájön, hogy nekem milyen hosszútávú terveim vannak. És aztán én már ötször újraterveztem mindent, mire neki leesik a Grand Canyon.

De ez így van jól.

Szóval nem hagytam magamat lebeszélni. Ennek következtében körülbelül öt napot töltöttem el az interneten forgatókönyv-író tanfolyam és információk után kutatva. Kiműveltem magam A "közönségfilm" sikerének titkaiban, elolvastam a létező összes, fellelhető interjút "befutott" magyar forgatókönyv-írókkal. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy a forgatókönyv-írók is hús-vér emberek, akiknek minden bizonnyal ugyanolyan büdös a szájuk reggel, mint a miénk, hogy a többi, anyagcserével kapcsolatos folyamatot ne is említsem. (Bár ha így utólag ebbe belegondolok, több, mint nehéz erről megbizonyosodni a virtuális valóságban.)

Aztán ahogy egyre jobban továbbfejlesztettem a történetet a fejemben, inkább azt találtam ki, hogy ez egy könyv lesz. Egy modern novella. Már megvannak a szereplők. Megvan a sztori. Megvan a sztori a sorok között. Megvan a sztori vége.

Murakami szerint más sem kell hozzá. A kezdethez. Csak egy ilyen pillanat, amikor megszületik egy ilyen elhatározás. Hogy lesz-e belőle valami, azt nem tudnám megmondani. Hogy mikor lesz belőle valami, azt sem tudnám megmondani. Hogy tetszeni fog-e valakinek rajtam kívül? Azt meg végképp nem tudnám megmondani. De addig is van egy Moleskinem és jó lenne egy írógép is. És azt is megtanultam, hogy ha tízből két embernek tetszik az, amit valaha is leírok, akkor már megérte.
...

Hogy ez az írás hova vezet, arról gőzöm sincs, de minden bizonnyal lesz egy futásról szól második része, mert a Moleskinem tele van ezzel kapcsolatos jegyzetekkel. Sosem csináltam még ilyen folytatásos sztorit, de most ezt is kipróbáljuk.

Mindenesetre van egy állat teaser-em a következő részhez:
"People basically become runners because they are meant to."

Folyt. köv.

3 megjegyzés:

  1. Évi, örülök nagyon, hogy a könyv "egyből betalált". Általában hiszek abban, pontosabban nálam úgy szokott lenni, hogy bizonyos könyvek, írók, akik aztán fontosak lesznek nekem - látszólag véletlenül - de pont akkor találnak meg, amikor az nekem éppen kell. Coelho nálam sincs közöttük, pedig adtam neki esélyt, tényleg:-)
    Örülök, hogy írsz. Nagyon szívesen olvaslak és ezzel nem vagyok egyedül. Ha nem írok kommentet, az többnyire azért van, mert amit írsz, az úgy kerek, ahogy van. Csak elrontanám:-) Úgyhogy írj! Várom a folytatást.

    VálaszTörlés
  2. Szólj, ha elolvastad és akkor megdumáljuk :-)

    VálaszTörlés
  3. Tízből 2? legalább 9-t vártam... a kettőből én vagyok az egyik, mint az a szigeten kiderült :)
    (ez nem az írásra, hanem H.M.-ra vonatkozik, félreértés ne essék)
    és van egy írógépem... igaz, nem az a klasszikus fajta, amire valszleg Te vágysz, de gondoltam szólok :)
    csak így tovább!
    Zsuzs

    VálaszTörlés