2007. szeptember 26., szerda

Keynes és a camambert

A világon kétféle ember van. Alapvetően. Akire hatnak a reklámok. És akire nem. Nos, én az előbbi kategóriába tartozom. Ha bemegyek egy hiperszupermultiba például hülyét tudok kapni a fogkrémes polcnál. Akkora választék van, h a fogkrémdömping tisztára zavarba tud hozni. Komoly próbatétel. De így vagyok a wc papírokkal. A tusfürdőkkel. A sörökkel. A sajtokkal. És tulajdonképpen a fogkrém, wc papír, sör helyére bármilyen alkalmas fogyatási cikk vagy termék szabadon behelyettesíthető, a lényeg az, h ott az árutenger kellős közepén megszűnök tudatos vásárlónak lenni.

És akkor veszem észre, h mennyire egyszerűen és könnyedén manipulálható szánalmas emberi lény vagyok.

És hogy hogy jön a képbe Keynes?

Szintén reklámok által elbűvölt állapotban történt egyszer, hogy nekiültem egy jó nagy doboz tihanyi camambert sajtnak. Almával. Dióval. Talán még bor is volt. Úgy, ahogy az a nagykönyvben (talán ogilvy) meg vagyon írva...Ettem. Rágtam. Kortyoltam. Ettem. Rágtam. Kortyoltam. Csömöröm lett.

Ma, hosszú évek után azonban fény gyúlt sötét elmémben. Egy barátommal folytatott konstruktív és tudományos beszélgetésnek köszönhetően rá kellett jönnöm,h a sajtcsömöröm nem más, mint klasszikus példája egy létező közgazdasági elméletnek, miszerint a jószág mennyiségével a hasznosság nem egyenesen arányos.

Imígyen szól a fáma:

"A 20. század közgazdaságtanának hôse mindazonáltal még csak nem is múlt századi figura, hanem a 18. században irodalmi alakot öltött 17. századi hajótörött: Robinson.

Pontosabban: a 20. századi közgazdaságtan 19. századi elôfutárai Robinsonban vélték felfedezni az egyéni racionális döntéshozó mintaképét, aki nem egyszerûen evett, hanem ,,fogyasztói kosarak között választott" - az ô személyes preferenciáinak megfelelôen. Nem azért értékelte sokra a kecskesajtot, mert nagy munka volt elkészíteni, hanem mert örömöt okozott neki, hogy felfalhatja.

A ,,hosszú 20. század" elsô közgazdái, még úgy a múlt század hetvenes éveinek környékén, ezt a maguk tudományos nyelvén úgy fogalmazták, hogy ,,egy jószágegység értéke az egyéni fogyasztó számára nyújtott szükséglet-kielégítési képességébôl - ún. hasznosságából - fakad, ennek mértéke pedig függ az adott jószágfajtából már rendelkezésre álló mennyiségtôl."

Robinson azt is tudta, hogy a túl sok kecskesajt csömörhöz vezet. A század legnagyobb hatású elôfutárai, a fent név nélkül szóba hozott marginalisták (szemléletes magyar fordításban talán azt mondhatnánk: ,,határértéktanászok") ezt az alapvetô elvet úgy fogalmazták meg, hogy egy jószág mennyiségével a hasznosság nem arányosan, hanem kisebb mértékben növekszik.

Az egymás után elfogyasztott (kicsi vagy végtelen kis) jószágegységekbôl fakadó hasznosságnövekmény - az ún. határhaszon - tehát egyre csökken, sôt egyfajta telítôdés után negatívvá is válhat."

Ezek szerint velem semmi más nem történt, csak a sok kis, szinte végtelen elfogyasztott jószágegység elkezdett fordított aránylani a nekik tulajdonított hasznosságnövekménnyel és negatívan telítődtem. Vagyis csömöröm lett.

És ez bizony a Mr. Keynes nevéhez fűződő csökkenő határhaszon egységes elmélete...

A kecskesajt természetesen tetszés szerint kicserélhető camambert-re, pálpusztaira, márványra...Kinek miből van éppen csömöre..

Na ma is okosabbak lettünk ennyivel;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése