2009. december 1., kedd

(El)hárító mechanizmusok

Túl nagy a nyomás? Kevés az időd? Gyakran idegeskedsz? Úgy érzed, hogy összecsapnak a hullámok a fejed felett? Nem találod az egyensúlyt? Állandó társad lett a stressz? Nincs időd semmire?

Ezen sorokkal kezdtem a minap egy cikket a céges újságunk éppen készülő hasábjain. Vajon ezek a mondatok mennyire táplálkoznak belőlem? Csak mert ezt a bejegyzést is kezdhetném hasonló szavakkal.

Túl nagy a nyomás. Kevés az időm. Gyakran idegeskedem. Úgy érzem, hogy összecsapnak a hullámok a fejem felett. Nem találom az egyensúlyt. Állandó társam lett a stressz. Nincs időm semmire.

De legfőképpen azokra a dolgokra nem, amelyekre szeretnék sokkal többet fordítani.

Mondjuk futásra. Mondjuk írásra. Mondjuk olvasásra. Mondjuk bambulásra. De már azzal is elégedett lennék, ha ébren kibírnám a Harry Potter első 40 percét.

Szeretném ha egy perc legalább 80 másodpercből állna, ha egy óra három félórából állna, ha egy nap 25 órából állna, ha egy hét 8 napból állna. És akkor talán mindenre annyi időm lenne, amennyit igazából szeretnék.

Több bejegyzés is lapul a fiók alján:
  • A washingtoni nő, aki 1981 óta él a Fehér Ház előtt
  • A kedvenc new york-i mondatok (bár e két téma tekintve az idő múlásának hosszúságát már jócskán vesztett hírértékéből)
  • A sarki kisbolt csodája avagy a hagyományos kiskereskedelem visszavág
  • Én és nordic walking oktatás
  • És vajon mi a biznisz Szerbiának a Vajdaságban (bár ez csak a mai híradó nyomán jutott eszembe és nem is hiszem, hogy valaha is meg fogom írni, egyrészt azért, mert sosem szoktam politizálni, másrészt olyan nagyon azért nem érdekel.)
De minden rosszban van valami jó. (Ma azt mondta egy kollégám, hogy túlságosan sok a chi-m és szét fog robbanni a fejem a sok közhelytől. Próbáltam nyugtatni, mert ha a fenti kérdéseket neki is feltenném, akkor talán ő is mindenre igennel válaszolna.) Szóval ami ebben jó, hogy így viszont olyan penge házi feladatom lesz, amilyenre a különböző iskolapadokban eltöltött 17 év alatt nem volt példa. Igaz empirikus megfigyelésen és tapasztalatszerzésen alapul.

Azt történt ugyanis, hogy három másik vállalkozó szellemű nőnemű lénnyel egy különleges és egyedi vállalkozásba vágtuk a fejszénket. Hármuk közül egy nagyon okos és tapasztalt és történetesen pszichológus, a másik kettő, hozzám hasonlóan bizonyos dolgokban kevéssé magabiztos, más dolgokban viszont annál inkább érdeklődő és kíváncsi. Így történt végülis, hogy kéthetente hétfőnként 3-4 órában gyakorlatilag pszichológiát tanulunk. Magánórák keretein belül. Van tanárunk (Katalin), könyvünk, füzetünk, amibe jegyzetelünk, kérdéseink, észrevételeink és mindenféle gondolatunk.

Tanulunk irányzatokról, tanulunk önismeretet, különböző személyiségmodelleket, azt, hogy Freud mit gondolt, azt, hogy Jung mit gondolt. És mindeközben minden alkalommal van egy nyitó- és egy zárókör, ami tulajdonképpen olyan mintha megint rendszeresen járnék Katalinhoz. Csak sokkal, de sokkal több tudás szerzek. Egyszerűen fürdök ebben az élményben.

(És mellesleg azon gondolkoztam, hogy vajon egy ilyesfajta tudás/információhalmaz miért nem része az általános kurrikikulumnak az iskolákban, hiszen sokkal kevesebb lelkileg nyomorult/sérült/defektes/problémáival megküzdeni nem tudó felnőtt lenne a világban, akik aztán sokkal több boldog és kiegyensúlyozott gyereket nevelnének, akik aztán boldogan élnék az életüket és a világ sokkal, de sokkal boldogabb és szebb lenne - és én meg újjászületnék és Mahatma Gandhinak hívnának).

No de le a tréfával.

A házi feladat a következő:
  • meg kell figyelnem, hogy nekem milyen hárító mechanizmusaim vannak. Vagyis, észre kell vennem, hogy engem mi idegesít és mit teszek ilyenkor.
A feladat azért is nehéz, mert a hárító mechanizmusok a pszichológiai védekező rendszerünk integráns részét képezik és ráadásul tökre tudattalanul csináljuk őket. Amikor az egonk egy kínhelyzetben találja magát, akkor vagy megküzd azzal, vagy elkezdi hárítani azt. Meghamisítja a valóságot, hogy könnyebb legyen azt elfogadnunk.

Hát nem csodálatos?

Tudattalanul mindenki egy nagy csomó fajta hárítómechanizmust használ a legkülönfélébb kínok (stresszek/feszültségek) elviselésére - mindegyiknek van előnye és hátrány is és az a jó, ha többfélét is használunk és lehetőleg nem egyszerre.

Az elmúlt 2 hétben többször is volt szerencsém - az általános mindennapi stresszen túl - a komfortzónám határai feszegetni és olykor-olykor kívül kerülni ezeken a határokon. Ebben azért nagy szerepe volt egy háromnapos csapatépítő tréningnek a Bakonyban, ami kifejezetten ezt a célt szolgálta.

És én közben tanulmányoztam magamat.

Megfigyelt hárítómechanizmusaim:

1. Identifikáció: ilyenkor az történik, hogy azonosulok a kín okozójával - ha pl. velem agresszívak, ami persze nekem nem jó, felveszem az agresszor tulajdonságait és kiadom ezeket egy kisebb ellenállás felé - magyarul kitöltöm a dühömet valaki máson, aki nekem könnyű ellenfél. A kisebb ellenállás általában valami szeretett embert jelent - férj, feleség, barát stb. Az én esetemben ez a kisebb ellenállás Gábi és az identifikáció során nagyjából őt csesztetem. Aki erre képletesen fejbe lövi magát az ujjával, majd a biztonság kedvéért az egyik tenyér-élével kést szimulálva, elvágja a másik csuklóján lévő ereit.

2. Projekció: amit elfojtok magamban, de másban pl. megjelenik és én ezt észreveszem és máris elkezdek frusztrálódni. Ilyesmi van a féltékenység mögött is pl., ami vegyül egy jó nagy adag önértékelési zavarral. Esetemben ezt a démoni nők jelentik, akik mindig jól néznek ki, mindig tökéletes a sminkjük, a hajuk és egyébként is hosszú vékony combjuk van, ami nekem meg egyébként sincs, és hajammal is vannak gondok legtöbbször, a sminkekésről nem is beszélek és ezért máris utálom ezeket a démonokat.

3. Halló-effektus: ez az első látásra jelentkező szimpátiát-antipátiát jelenti. Pl. bejön valaki az irodába/buliba akárhova, van neki szegénynek egy valamilyen állapotfiziológiája és ez belőlem egy olyan gyermekkori reakciót vált ki, ami ehhez az állapotfiziológiához köthető. Kicsit bonyolult, de csomószor van halló-effektusom és legtöbbször az istennek se lesz szimpatikus az az ember, aki már elsőre is antipatikus volt.

4. Hárítás: szerelmesek/gyászolók klasszikus hárítómechanizmusa - a legprimitívebb mechanizmusok egyike. Pusztán arról szól, hogy van egy adott dolog, amit nem látok integráltan és csak a jó részeiről veszek tudomást. A rosszakról nem. Tudnék mesélni korábbi kapcsolataimról, amikor kissé híján voltam az ilyesfajta integrált gondolkodásnak.

5. Elkerülés: úgy oldom meg a problémát, hogy egyszerűen elkerülöm. Nem veszek róla tudomást. Ez egy olyan klasszikus konfliktuskerülőnek, mint én, az egyik legszeretettebb hárítómechanizmusa. Nincs csekk, nincs probléma.

6. Reakcióképzés: ezt általában a számunkra legkevésbé sem szimpatikus emberekkel csináljuk. Kifejezetten etikátlan. Jön az ember, akit nem szeretünk, okozva ezzel a kínt számunkra, zavarba jövünk és kínunkban máris elkezdünk mosolyogni. Ó mennyire szép. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ilyenkor a felettes énünk jól áthajint bennünket a palánkon, mert egyszerűen megkérdőjelezi a kínunkat és azt sulykolja belénk, hogy nem érezhetünk ilyet. Pedig de de. Kétségtelenül diplomatikus, de felettébb őszintétlen (ha van ilyen szó egyáltalán).

7. Szublimáció: ez a kedvenc. A legintelligensebb hárítás. Ilyenkor ugyanis idegességünkben teremtünk valami jót. Produktumot. Pl. kivasaljuk Gábi ingét, többet is, amit nem biztos, hogy megteszünk egy szürke, unalmas hétköznapon

8. Alkohol: bár ez nem tudattalan hárító mechanizmus, de bódító hatását semmiképpen se kérdőjelezzük meg, különösen ne egy repülőn.

A gyakorlatot mindenkinek csak javasolni tudom. Amellett, hogy tanulságos, roppan szórakoztató is.

Gábi leggyakoribb hárító mechanizmusa a bagatellizálás - amikor már látja szikrákat hányó, vulkanikus tekintetemet, akkor magabiztosan megjegyzi, hogy nyugi, csak vicceltem...

5 megjegyzés:

  1. Ömmmm és ezek a "szeánszok" egyfajta baráti megmozdulásként foghatóak fel vagy nem annyira zártkörű? Lényegre török: lehet csatlakozni? :))Mindig is ilyesmire vágytam asszem!

    VálaszTörlés
  2. Ancsikám, sajnos zártkörű :( Pedig örülnék, ha veled is részese lehetnék egy ilyennek, mert nagyon jó. Hárman vagyunk, mindenki korábba páciens, talán azért is van így. De ha érdekel, megkérdezhetem, hogy hátha indul majd még ilyen kiscsoportos foglalkozás. Mellesleg két évig fog tartani:)

    VálaszTörlés
  3. De kár! Azért megkérdezed, hogy lesz-e más ilyen jellegű? :))) Ancs

    VálaszTörlés
  4. Nekem egyfajta türelmetlenség és önzőség keveréke lép fel hárító mechanizmusként. Létezik ilyesmi,ha igen hogy hívják?

    VálaszTörlés
  5. Ancs, megkérdezem neked, 14-én megyek legközelebb. Márk, sajnos gőzöm sincs egyelőre, de a wikipedian elhárító mechanizmusok címszóval találsz olvasnivalót!

    VálaszTörlés