2009. november 2., hétfő

Életre szóló élmények


Vendégszerző: Gábor


Évi már megírta, most rajtam a sor. Mivel a nagy utazás alatt nekem csak ritkán volt erőm/időm leülni a géphez, így utólag gyűjtöm össze a legjobb élményeket. Talán jobb is így, most, pár nappal hazaérkezésünk után kezdenek csak igazán leülepedni a dolgok. Mivel túl sok helyen voltunk és túl sok élményben volt részünk ahhoz, hogy csak úgy általánosságban, ömlesztve írjam le a benyomásaimat, inkább úgy döntöttem, hogy a főbb helyszínenként tagolva gyűjtöm össze az 5 legjobb élményt (a számozás nem sorrendet takar), mindegyiket egy kicsit részletesebben kifejtve. A végén talán pár rossz tapasztalatot is leírok, de nehéz lesz, mert abból nagyon kevés volt. Nos, akkor lássuk a a legjobbakat:

1. rész: New York – A világ közepén

1. Először kilépni a metróból Manhattenben. Igazából nem győztem kapkodni a fejemet, hogy most merre nézzek. Minden pont olyan volt, ahogy azt korábban a filmekben láttam. De hát ezért az érzésért megy oda mindenki. Rögtön tettünk is egy sétát és ücsörögtünk egy órát a Madison Square-en egy szabadtéri koncerten. Már akkor, az elején lehetett érezni, hogy ez egy különleges város, de valójában napokba tellett mire felfogtam, elhittem, hogy igen, New Yorkban vagyok 6 ezer km-re az otthonunktól. Hihetetlen, de amikor ott vagy, folyamatosan azt érzed, hogy a világ közepén tanyázol.

2. Sétálgatás a Brooklyn Heights-on. Talán ez volt az egyetlen hely, amire mindketten egyetértően bólintottunk, ide gondolkodás nélkül költöznénk. Beültünk egy nagyon hangulatos Starbucksba (amúgy mindegyik tök egyforma, de ez valahogy más volt) és a minket kiszolgáló fekete sráccal, kérésére azt is megosztottuk, mit érdemes megnézni Magyarországon, ha egyszer erre járna. Egy törzsvendég pont akkor ment ki, és hangosan odaszólt a pult mögé: „Köszi a mai kávét!” Ez nagyon megmaradt. Innen mentünk tovább a Brooklyn-hídhoz. Azt mondják Brooklyn legnagyobb értéke Manhattan látképe. Hát igen, van benne valami. Nem semmi látvány volt a sok felhőkarcoló, úgy egyben. Egy teljes délelőttöt végigsétáltunk (a hídon át Lower Manhattenbe), edzésnek is elment volna, de az élmény felbecsülhetetlen, ugye.

3. Bringázás a Central Parkban. Itt egy egész napot töltöttünk, de kettőt is lehetett volna. Minden new york-i itt van hétvégén, sétálgat, csónakázik, röpizik, vagy csak simán ücsörög a fűben. Sok volt a futó, szerintem nemcsak az én fejemben fordult meg, hogy bárcsak mi is... A bringabérlésnél igazolványt kértek letétként, gondoltuk útlevelet mégse, próbáljuk be a jogsit. Mikor Évi elővette a a tárcájából, a pult mögött ülő srác mosolyogva csak annyit mondott (magyarul): „Magyar jogsi? Elfogadjuk.” Mikor visszahoztuk a járgányokat, kedvezményt is kaptunk és kb fél órát dumáltunk a fiúkkal. Ketten csinálják a bizniszt, Zalaegerszegiek és már vagy tíz éve kint vannak. Így utólag is köszi srácok!:)

4. Ebéd a Columbia Egyetemen. Talán ez volt az egyetlen jó emlékű kaja New Yorkban (a patkánytanya szintű Taco Bell wc-je még ma is kísért rémálmaimban, de erről majd később). Már nagyon éhesek voltunk, gondoltuk elvegyülünk az egyetemisták között és bementünk (az amúgy 3-4 szintes) kantinba a színes hátizsákunkkal a nyakunkban. A napi grilled cheese menüt ettük chipsszel, életet mentett. Itt tudtam meg, hogy a „pickle” kovászos uborkát jelent...

5. Select Blendz utcai koncert. A Staten Island-i komp megállója előtt egyszer csak egy nagybőgő hangjára lettünk figyelmesek, majd megszólalt az ének is és egy rögtönzött utcai koncert alakult ki, mindenki táncolt és vidáman énekelte velük a Beach Boystól a Barbara Ann-t. Egy fél óráig nem is mozdultunk onnan, még cd-t is vettünk emlék gyanánt (illetve nem vettünk, 10 dollár feletti adakozás után ingyen járt:)).



2. rész: Wisconsin és Chicago – Proud to be a Badger

1. Gameday, azaz a focimeccs napja (amerikai fociról beszélünk). Szombaton 11-kor kezdődött a nagy meccs, amire egy egész hetet építettek Madisonban, a Wisconsini Egyetem városában (Homecoming, azaz a Hazaérkezés, ami a focicsapat egyik, előre kiválasztott őszi hazai meccsét és az azt megelőző hetet takarja, amikor is minden volt egyetemista visszatér). „Gémdéj ván” hajtogatta Jeremy (vendéglátónk, Évi régi barátja, aki tudott néhány szót magyarul) minden korty sör előtt, buzdítva Évit és engem az ivászatra, mert a tegnapi dorbézolás után megvető tekintettel és kavargó gyomorral szorongattuk a sörrel teli műanyag pohat reggel kilenckor a kocsmában. A meccsre ugyan nem jutottunk be, egy bárban néztük, de tettünk egy nagy sétát a stadion körül, pontos képet kapva arról, hogy mit is jelent ott a futball őrület. Mindenki, de tényleg mindenki piros-fehérbe, a csapat színébe volt öltözve (Wisconsin Badgers) és féktelen bulizás volt környező utcában, házakban, udvarokban. És ez „csak” az egyetemi bajnokság. 80 ezres stadionnal. Országos tévéközvetítéssel. Egyébként velünk tartott Jeremy barátja, Chuck Deer is, aki egy levágott, műanyag szarvasfej, és akiből sört szokás inni. Emlékül, na meg persze, hogy elvegyüljünk, mi is vettünk magunknak egy Wisconsin feliratú piros kapucnis pulcsit.

2. Homecoming parade. A meccs előtti nap estéjén hatalmas parádéval és mulatsággal hangolt a város. Közel két órán keresztül álltunk az út mellett, mindenki felvonult, aki él és mozog. Hatalmas zenekar vezette a sort (természetesen pirosban), aztán tűzoltóság, a szenátor, a polgármester, nők klubja, bringások, tűzokádók, még a helyi általános iskolai rajzverseny győztesei is lehetőséget kaptak. Itt találkoztunk először az egész további utunkat végig kísérő megaslágerrel, Miley Cyrus (leánykori nevén Hannah Montana) Party in the U.S.A. című dalával. Innentől kezdve Jeremy a nap 24 órájában cincogta vékony hangon, hunyorogva az égbe tekintve, hogy „and the Jay-Z song was oooon, and the Jay-Z song was oooon...”



3. A Little Farmer Fond du Lac-ban. Egy kedves kis farm, ahol hétvégén összegyűlnek a családok, kecskét etetnek, szalmaváron ugrálnak, tököt keresnek Haloweenre, karamellbe mártott almát esznek, kukorica-labirintusban bóklásznak. Idilli hely volt, és a parkolóban többen voltak, mint nálunk a budaörsi Tescoban karácsonyi akciós plazmatévé idején. Annyira megtetszett nekünk, hogy komolyan eljátszottunk a gondolattal, hogy itthon is megcsináljuk. Ha valakinek van felesleges 30-40 millió forintja, ne habozzon, szóljon azonnal!:)

4. Megérkezés a Jewett-házba. Jeremyék otthona békés kis hely volt az erdő szélén, jó érzés volt megpihenni a new york-i forgatag után. Jó szívvel fogadtak minket, még a konyhában függő nagy falinaptárba is be volt írva arra a napra, hogy „Eva és Gabor látogatása”. A nappali ablakából vadon élő pulykákat, meg mókusokat láttunk, miközben a kandalló tüzénél melegedtünk. Az ajtót nem zárták sohasem („nem big city”, indokolta Jeremy), a garázsajtó is tárva nyitva volt, benne a kocsival, a kocsiban a kocsikulccsal. Itt ettünk először fruit leathert (víztelenített gyümölcspüré, olyan mint a gumicukor) és itt tudtuk meg, hogy az ebédlőasztal közepén lévő forgó tálca neve Lazy Susan (na vajon miért?). A hálószobánkban találkoztunk a világ egyik legjobb találmányával, az elektronikus ágymatraccal, ami a kívánt fokozatra fűtötte be az ágyunkat. És ez bizony nagyon jól esett a wisconsini hidegben.

5. A United Center, azaz a Chicago Bulls stadionja. A többieknek ez szinte csak teher és plusz utazgatás volt, de én nagyon vártam, hogy ide is eljussunk. A kilencvenes években nyomon követtem a Bulls és Michael Jordan menetelését (8 év alatt 6 bajnoki cím), akkor talán nem is gondoltam volna, hogy a nagy ikon szobrát (igen, feldobtak neki egyet) és egykori stadionját személyesen láthatom majd egyszer. (meccsre sajnos nem jutottunk be, mert kettőnknek, pocsék helyre is 250 dollár lett volna). Mivel metrójárat nem volt a stadionhoz, ezért buszoznunk kellet, amitől Jeremy nagyon félt, mondván sohasem tudni hova visznek (a buszok), és még a végén Fucksville-ben kötünk ki:) (ez kábé a magyar Bivalybasznád angol megfelelője lehet)

3. rész: Florida és Washington, DC – „Gabi gyere gyorsaaan, egy gyík mászik a falon!”

1. Az út Key Westre. Ebben az esetben hatványozottan érvényesült az út maga a cél elv. Key Westet annyira nem élveztem, nekem túl bizarr volt, de az utazás nagyon jó volt. Reggel csomagoltunk szendvicset és üdítőt, amit útközben fogyasztottunk el, mint az igazi kirándulók. Nagyon szép tájakon vezettünk, közvetlenül az óceán mellett, a csúcs pedig az volt, amikor megpihentünk az egyik kisebb szigeten. Fehér homok, paradicsomi környezet, itt mártóztunk meg először az óceánban.

2. South Beach Miami. Itt esett le, hogy hol is vagyunk. Ez egy igazi beach. Pálmafák, drága szállodák tömkelege, homokos tengerpart. Itt első nap voltunk, még nem fürödtünk az óceánban, persze később igen. Sétáltunk is, sőt ,elhaladtunk egy ház előtt, ahol sokan fényképeztek. Mint utólag megtudtuk, az volt a Versacce-ház.

3. Megérkezés Lulu házába. Ismét egy szálláshoz kötődő emlék, de ha egyszer annyira jól esett egy tiszta fürdőszobába betenni a lábunkat az előző esti szörnyű chicago-i lakás és egy egész napos utazás (repcsi és autó) után. Nagyon jó helyünk volt, otthon érezhettük magunkat. Egyik este még egy kis gyík is betévedt a szobánkba, őt a nagy ijedtség után kitessékeltük a kertbe.

4. Óriási röhögés a kocsiban bénázás után. Mivel Miamiban minden kereszteződés tök egyforma, így még annak ellenére is sokszor kavarogtunk, hogy volt GPS a kocsiban. Egy pláza parkolójából próbáltunk rákeveredni az autópályára, mivel a parkoló nem szerepelt a térképen, magunktól kellett volna megtalálni a jó utat, de természetesen nem volt kitáblázva, ráadásul sötét volt és esett az eső. Én meg keresve a jó irányt egy hirtelen ötlettől vezérelve váltottam sávot, szűkösen beférve. Na, itt Évinek betelt a pohár, és jól letolt, miközben utánozta, hogy hogy forgattam körbe a fejem, mikor néztem körbe a kocsiban, hogy minden oldalról jó-e. A következő pirosnál még percekig visítva röhögtünk ezen, sőt még ma is sokszor kérem, hogy utánozza még egyszer, de nem teszi:(

5. Megosztva: Rustic Inn Crab House Miamiban/Vapiano Washingtonban. Nem tudtam választani, mindkettő jó élmény volt. Az elsőben egy jó kis ráktálat ettünk vagy 6-7 féle különböző friss rákkal, mellékelt kalapáccsal, kisköténnyel. Mint utólag megtudtuk evett már azon a helyen Paul Newman és Marilyn Manson is. Ami Washingtont illeti, jó volt látni a Fehér Házat, meg a Capitoliumot is, mégis a legnagyobb meglepetést egy Vapiano felfedezése jelentette, egy sarokra a szállodánktól. Amint megérkeztünk ettünk is egy jót. A színvonal az itthonitól ugyan valamivel elmaradt, még is jó volt enni egy carbonara-t a sok hamburger után. Érdekesség, hogy lehetett gépi kólát is inni, nem csak üvegeset. Ez itthon szentségtörés lenne, de ott nagyon ragaszkodnak a nyomós üdítőhöz.

És akkor lássuk azt, amire nem biztos, hogy jó szívvel fogunk visszagondolni:

1. A megfázásom Miamiban. A sok légkondit egyszerűen nem bírta a szervezetem. Kint 32 fok, bent meg nyomják mindenhol a 20 fokos levegőt az arcodba. Még most is köhögök.

2. A szállásunk Chicagoban. Képzeld el a legrumlisabb, legkoszosabb, legkutyaszőrösebb albérletet. Ezt most szorozd meg tízzel és emeld négyzetre. Na ilyen volt az a lakás. Próbáltuk minél több ruhával elfedni testünket az éjszaka, hogy a legkisebb felületen érintkezzünk az ággyal és a takaróval. De nem kellett fizetni érte, szóval egy szót sem szólhatunk.

3. 6 óra várakozás a madridi reptéren. Hulla fáradtan New Yorkból megérkezve néhány kényelmetlen széken próbáltunk meg „aludni”. Csak mellékszálként megemlítve: volt információs pult is, de szegény spanyol srác a legtöbb neki szegezett kérdésre széttárt kézzel, fejcsóválással, ártatlan tekintettel és egy fujtatva elmormolt I dont know-val reagált. Ezen kínomban szintén hatalmasat röhögtem amúgy. „I am sorry for you!”:)

4. A reptéri wc-k. Nos, Amerikában nem szokás az illemhelyeket túlságosan elválasztani egymástól. Az ülős wc-ket elválasztó panelek max 180 cm magasak, tehát egy magasabb ember simán átlát felette. Arról nem is beszélve, hogy alul kb fél méter magas hely van a paravánok alatt, szóval a mosdóba belépve vígan ücsörgő és az aktuális napilapot olvasó emberkék lábait lehet látni. Egy sportcipő, egy bőrcipő, egy papucs, felettük szőrös lábak. Na itt próbáld meg a dolgodat nyugodtan elvégezni, a sok krákogó, köpködő, wc papírt szétdobáló, fingadozó és a csapnál fogat mosó(!) ember között. De hát ilyen az utazók élete...

5. A Taco Bell New Yorkban. Na, erről a mexikói gyorsétterem-láncról sok jót hallottam, de már az első alkalom kiábrándított. A kaja középszar, a környezet meg egyszerűen undorító. Az élmény hatására sokáig azt gondoltam, soha többet nem akarok gyorsétterembe menni. Ez pedig nagy szó. Mint utólag megtudtuk New Yorkban sok Taco Bell-t bezártak a patkányok miatt, csak nemrég nyitottak ki újra. Hát nem csodálom. Key Westen ugyan adtunk még egy esélyt neki, és jóval tisztább is volt, de nem ez lesz a kedvenc kajáldám, az biztos.

Zárszóként csak annyit, hogy azért jó volt hazajönni.

2 megjegyzés:

  1. fruit leather, zseniális... :) mikor utoljára találkoztam Jeremyvel, volt szerencsém hozzá, és valóban felejthetetlen (epres volt). akkor még a receptet is el akartam kérni, de végül feledésbe merült. most megvan! köszönöm! b.zsuzsi

    VálaszTörlés