2009. november 21., szombat

Athéni történet

Az elmúlt 2 hónapban kb. négy és félnaponta ültem repülőn és utaztam a világ legkülönbözőbb pontjaira. Ez összesen 13 utat és szinte ugyanennyi 13 majdnem pánikrohamot jelent, amelyeket hol némi alkoholos itallal, hol teljesen józanon vészeltem át. Össze fogom számolni, hogy ez összesen hány kilométert jelent és azt is, hogy ennek köszönhetően mekkora karbon-lábnyomot hagytam magam után, megrövidítve bolygónk életét. (Én mennék sok helyre vonattal, de ez rendszerint nem megoldható.)

Szinte kívülről tudom a biztonsági filmet, mert a biztonság kedvéért mindig odafigyelek, hogyha (le)zuhannánk vagy ilyesmi, akkor biztosan tudjam, hogy milyen testhelyzetet kell felvennem ahhoz, hogy becsapódás közben ne törjön el a gerincem vagy biztosan tudjam hogyan kell felfújni a mentőmellényt, ha esetleg vízben vagy vízen landolnánk. At the unlikely event of landing on water.

A tizenhárom különböző utazás során mindenféle emberrel találkoztam, akik kisebb vagy nagyobb mértékben voltak hatással rám, de mindenképpen formálják a világnézetemet. Azok az emberek, akikkel az elmúlt öt napban találkoztam, inkább nagyobb mértékben hatottak.

Amerika után megfogadtam, hogy kedves leszek az emberekkel. Nem mintha eddig nem lettem volna kedves tízből nyolcszor, de most arra gondoltam, hogy szuperkedves leszek. Mosolyogni fogok sokkal többet és lehetőség szerint szóba elegyedek (persze közben is mosolygok). A jó kis tervemet mindjárt ki is próbáltam éles helyzetben leszállás közben Athén felé. Már csak azért is volt ez egy jó kis döntés, mert az egyre hevesebb szívdobogástól és szorongó gyomortól lemerevedtek az arcizmaim és gondoltam rájuk férne egy kis lazítás.

Egy magyar házaspár mellett utaztam, akik egyébként is kedvesek voltak, de attól meg szuperkedvesek lettek, hogy nagyon hasonlítottak a szüleimre. A lányukat jöttek (mentek) meglátogatni, aki Erasmus ösztöndíjjal valamelyik athéni egyetem hallgatója. Az anyuka nagyon izgatott volt, mint megtudtam az volt az első repülése. Mellesleg sokkal jobban bírta, mint én,bár azzal nem nagyon tudott mit kezdeni, hogy folyamatosan bedugult a füle. Az apuka pedig lazán nyugtatgatta és látszott rajta, hogy ő nagyon menőnek gondolja a repülést. Szabin voltak egy hétig és nagyon-nagyon készültek arra, hogy találkozzanak a két és fél hónapja nem látott kislányukkal.

Landolás után elköszöntünk, biztosítottak arról, hogy az előttük álló egy hétben mindent meg fognak nézni Athénban, amit csak lehetséges. A reptéren még láttam őket, már hárman voltak és csak simogatták a lány arcát. Majdnem elsírtam magam és eszembe is jutott az Igazából szerelem c. filmből az a rész, amikor Hugh Grant (lehet, hogy nem ő volt) a repterekről beszélt.

VIDEO
(Katt, mert nincs beágyazás)

Athén egyébként nagyon szép kis hely - olyan, mint egy görög üdülőfalu, csak sokkal-sokkal nagyobb. Bár túl sok mindent nem láttam, mert nem várost nézni mentem, hanem egy tréningen vettem részt. Ezúttal azonban olyan tréningteremben üldögéltem, amin legalább volt ablak. Volt szerencsém négy napot eltölteni és együtt gondolkodni szuperintelligens emberekkel, akik szuperenergiákkal töltöttek fel és szuperinspiráció szolgáltattak a következő valamennyi időre.

Mindezen felül tanultam négy nagyon fontos dolgot a bostoni filharmonikus zenekar karmesterétől:
  • "Remember rule #6!" - Don't take yourself so seriously! (Ne vedd magad túl komolyan!)
  • How fascinating: "If you make a mistake, you go like this - "How fascinating" (5:48-nál)
  • Look for shining eyes! (Ezt nem fordítom le)
  • "Quit the voice in the head saying that you can't do it." (Hallgattasd el a hangot a fejedben, amelyik azt mondja, hogy nem tudod megcsinálni)


A városban mindösszesen három órát töltöttem - ebből ötven percet a metrón, míg Kifissából eljutottam Athén óvárosába. Ezt a metróvonalat 2004-re, az Olimpia évére építették. Nincs is vele semmi baj, korszerű, igazán szépek az állomások, de az utasok...Ez biztos valami kulturális dolog lehet, mert én ennyi embert egy metrókocsi nagyságú helyre. bepréselődni még sosem láttam. Egyrészt itt még nem jöttek rá az emberek arra, hogy a metrónak az az egyik tulajdonsága, hogy mindjárt jön a következő vagy mindenkinek halaszthatatlanul fontos és sürgős dolga van, mert mesteri módon tudnak tolakodni.

Egyre és egyre beljebb fúrni magukat a tömegbe, egymáshoz dörgölőzni. Amikor már azt hinnéd, hogy nem fér be több ember, akkor kívülről valaki gyorsan megfogja a már záródó ajtót és bepréseli magát. Ekkor már tényleg azt gondolod, hogy tutira elegen vagyunk, de akkor hirtelen beugrik még valaki egy bőrönddel. Aztán elindul a metró, megszólal egy mobiltelefon, emberünk két perc után elő is kotorja a táska mélyéről, majd elkezd telefonálni olyan hangerővel és olyan orgánummal, mintha egyedül ő lenne a kocsiban. És akkor, abban a pillanatban észreveszed, hogy a fejed fölött kapaszkodik egy férfi kéz négy ujjon férfihez méltó hosszúságú körömmel, de az a kisujj?! Ha az a kisujj beszélni tudna, akkor könyörögne, hogy valaki vágja már le azt a körmöt.

Az Akropoliszt csak úgy tisztes távolságból tekintettem meg, mert egyrészt nagy hegy tetején van, amire nem sok kedvem volt felmászni, másrészt olyan sok turista volt fent, hogy úgy gondoltam jól megvannak ők nélkülem is.


A hét főszereplője azonban minden bizonnyal Mr. Samsonite. A bőrönd, aki úgy gondolta szerdán este, hogy inkább zárva marad. A bőrönd a Gábié és nagyon örültem, hogy kölcsönadta, mert szuperkerekei vannak, növelhető a térfogata és szuperkönnyű húzni. Arról nem is beszélve, hogy számzár is van rajta. Bár ezt két héttel ezelőtt Bulgáriában nem fedeztem fel és amikor hazaértem mondtam is Gábinak, hogy jó ez a bőrönd, csak kéne rá egy lakat. Így nagyon örültem, amikor segített felfedezni az egyébként szabad szemmel is tökéletesen látható számzárat a bőrönd egyik oldalán, amelybe a két oldalra húzható cipzárat be kell pattintani helyes számkombináció esetén, majd a számokat el kell tekerni annak érdekében, hogy biztosan ne nyíljon ki a zár. Biztonságos. Bár a szuperbiztonság kedvéért mindig Manfredot teszem (Manfred=maci), hogyha valaki mégis kinyitná a zárat és aztán a bőröndöt, akkor a szőrös maci vegye el e kedvét a turkálástól.



Szóval napközben nem tartózkodtam a szobában, így az értékesebb a dolgokat a bőröndben hagytam, mert azt hallottam a nagynénikémtől, hogy a görög hotelekben előfordul alkalomadtán, hogy a szobalányok belenéznek a bőröndökbe/szekrényekbe és lába kél egy-két dolognak. No nem mintha ebből azt a következtetést vontam volna le, hogy akkor most minden görög hotelben lopnak, de jobb félni, mint megijedni. Így mielőtt elhagytam volna a szobát, gondosan bezártam a bőröndöt. A kód 979, hogy még csak véletlenül se felejtsem el. Aznap fél tizenegykor landoltam a szobában, fáradtan, egy lemerült mobiltelefonnal, arra vágyakozva, hogy felhívjam Gábit. Gondoltam előveszem a telefon töltőjét a bőröndből, ami egyszer csak nem nyílt ki.

A telefon utolsó leheletét kihasználva írtam Gábinak egy smst, hogy vészhelyzet van és mondja meg, hogy kell kinyitni. Hát sehogyan sem sikerült. Kezdtem egyre gyorsabban venni a levegőt és szerintem már a tenyerem is izzadt, mert belegondoltam, hogy sem telefonálni nem fogok tudni, de még csak egy tiszta bugyim se lesz, mert azokat is bezártam. De csak azért, mert újak voltak.

Aztán bekapcsoltam az internetet és mit ád az ég, találtam egy fórumot azzal a címmel, hogy "Hogyan kell kinyitni a Samsonite bőröndöt, ha elromlott a számzár?"Először azt hittem, hogy én vagyok a hülye, mert valahogyan biztosan elállítottam a kódot, de a fórumból egyértelművé vált számomra, hogy problémámmal nem vagyok egyedül a Földön. (És akkor ez még csak egy magyar nyelvű fórum volt!) Sokféle tippet olvastam arra vonatkozólag, hogy hogyan lehet mégis kinyitni, de mivel sem olajos anyagot nem találtam a cseppnyi szobámban és az időt is túl késeinek ítéltem meg ahhoz, hogy felhívjam a görögországi Samsonite szervizközpont számát, így az erőszak mellett döntöttem. Másfél óra kemény fizikai munka után, két eltört tollal és egy megrongálódott hullámcsattal a kezemben, az egyik cipzárat sikerült kipattintanom, így a bőrönd tetején sikerült egy nyílást létrehoznom. Ami kevésbé volt flexibilis, hiszen egy kemény bőrönddel van dolgunk.
Kivettem egy bugyit, a töltőt és gondoltam másnap folytatom a küzdelmet, hiszen az egy dolog, hogy az egyik karomat becsúsztatva a résen keresztül kihúzgáltam azt, amire szükségem volt, de a ruháim egy része kint volt és gondoltam nem lenne nagyon menő, ha ezen a résen kéne visszataszigálnom a többi holmi. A másik cipzár azonban sokkal makacsabbnak bizonyult és menetközben az alkalmas szerszámokat is leamortizáltam. Így akármennyire is nem akartam, egyenként kellett mindent visszanyomogatnom a bőrönd belsejébe. Azért a biztonság kedvéért Manfredot csúsztattam be utoljára..



Holden Caulfield azt mondja a Zabhegyező végén - ha nem is ezekkel a szavakkal - hogy soha ne mesélj el senkinek semmit, mert mihelyst elmeséled, máris elkezd hiányozni minden és mindenki. Szeretem Holdent, de én azt gondolom, hogy jó elmesélni történeteket és továbbra is arra biztatok mindenkit, hogy fedezze fel a saját kis történeteit és kezdje el őket megosztani másokkal.

ps: azt már csak a végén említem meg halkan, hogy Athéntól bárány helyett egy nagy, csöpögős BIG TASTY BACON-nel búcsúztam a reptéren. Mentségemre legyen mondva, hogy egész héten salátán, zöldségen, bárányon és tengeri herkentyűkön éltem.

1 megjegyzés:

  1. Egyrészt irigyellek, hogy ennyi helyre eljutsz, másrészt meg ne vegyünk hiper-szuper Samsonite bőröndöt, mert bizonytalan a számzára???

    VálaszTörlés