2009. október 6., kedd

Milyen érzés maratonistának lenni?

Jó.

Olyan mintha lenne rajtam egy gomb, amit ha megnyomok, akármilyen rossz kedvem van, jó kedvem lesz. Csak rágondolok és jóleső érzés lesz bennem, ami mindent átjár.

(Még csak véletlenül sem akarok itt csöpögni, csak próbálom érzékeltetni az érzést mindazok számára, akik még nem futottak maratont.)

Az a sok-sok aggódás mind megszűnt, a sok kétely mind eltűnt és két nap távlatából nézve az elmúlt pár hónapot, az egész megszépült és nagyon-nagyon megérte.

Most elmesélem az egész hétvégémet.

Péntek - Két nappal a maraton előtt

A péntek rohanós, pakolós nap volt. Vállalati önkéntes napot szerveztem a cégnél közel 160 ember részvételével Budapesttől mintegy 180 kilométerre. Mivel én voltam a főszervező, még csak véletlenül sem engedhettem meg magamnak, hogy nem jelenek meg az eseményen, így tudatában voltam annak, hogy le fogom járni a lábamat, szendvicseket fogok enni egész nap, de mentem. Próbáltam ülni, amikor csak lehetett, inni, amennyit csak tudtam. A tudatalattim mintha érezte volna, hogy be kell avatkozni, mert 2 nappal a várt időpont előtt meglepő módon megjött a menstruációm. (Anyám, ezt a mondatot nem lehet szépen leírni).

Haha. Vicces volt. Így az összes vérkeringésem koncentrálhatott a női szerveimre pénteken, a lábaimra meg vasárnap. Este mikor hazaértem, a biztonság kedvéért azért betoltam egy pizzát.

Szombat - A maraton előtti nap

Szombaton egész nap kivoltam a hasfájástól. Fekvés. Gyógyszer. Fekvés. Meleg vizes palack a hasra. Gyógyszer. Gábor fasza reggelit csinált - azt mondta, hogy kívánhatok bármi, teljesíti arra való tekintettel, hogy a másnap nagy nap lesz. Hurrá. Éltem a lehetőséggel. El is mentünk a mekibe még délelőtt és toltam egy sajtburgert és egy nagy csokis shaket. Aztán haza. Fekvés. Gyógyszer. Délutánra kicsi összeszedtem magam, kimentünk a versenyközpontba felvenni a rajtszámot. (Előtte azért gyorsan elmentem még a Ligetben futni egy 15-20 percet, átmozgatásképpen) Na ott csapott meg a maraton szele először.

Ahogy beléptem abba a nagy sátorba, azon nyomban a torkomban dobogott a szívem, remegett kezem-lábam. Nézegettük a térképet, akklimatizálódtam a térkép előtt, még egyszer konstatáltam, hogy a Margit-híg budai hídfőjétől az Építész utcáig rohadt hosszú lesz az az egyenes. Itt kezdett el tudatosulni, hogy másnap valószínűleg közel 5 órán keresztül fogok futni. A tésztapartit kihagytuk, mert elég ratyinak tűntek a tészták és a Vapiano felé vettük az irányt.


Hátamon büszkén viseltem a kis piros hátizsákot, amelyen nagy fehér betűkkel feszített a Spar Budapest Maraton 2009 felirat. Ez némileg felmentett azon bűnöm alól, hogy a Vapianot megszentségtelenítettem a melegítő nadrágommal, de hát már nem volt idő hazajönni. Mindegy. Akkor éppen elsődleges szükségletek kielégítésére mentem a szent helyre, nem divatolni. Hazafelé toltam még egy nagy csokis shaket és estefelé egy csokis pudingot. Csak, hogy tutira legyen szénhidrát másnapra.

Aztán felállítottuk a stratégiát. Térképet nyomtattunk, megbeszéltük, hogy Gábor hányadik kilométernél fog állni és éppen milyen frissítővel szolgál:
a 13. kilométernél eperízű PowerBar zselé - tuti cucc.
a 18-19 km között újabb PowerBar zselé
a 30. km-nél Redbull
utolsó találkozó a 38-as környékén - ide Isostaros zselé volt még tervezve

Összeállítottam az iPodra a tracklist-et, ami a maraton nevet kapta:) Többnyire pörgős, zúzós zenék - Tiesto (futni nagyon jó), Faithless, Franz Ferdinand, Kings of Leon, Metallica és több klasszikus darab a Rockyból, mint. pl. az Eye of the Tiger. Igazi powersong. 5 és fél óra zenét válogattam össze, felkészülve arra a lehetőségre is, hogy kikészülök és nem érek be 5 órán belül.

A dolgaimat aprólékosan összekészítettem, rajtszámot feltűztem, chipet felfűztem - ilyet még sosem csináltam verseny előtti este. Aztán alvás. Csodák csodájára aludtam is.

Vasárnap - A maraton napja

Hamar keltem, nem kellett szundizni. A szokásos reggelit ettem, kifli félbevágva, vajjal és egy nagy csomó mézzel. Még a csuklómon is folyt a méz. Kicsit interneteztem, aztán a menetrendszerű hasmenés. Az idegesség most a hányás határát súrolta. Ezt még sosem éreztem korábban. Nagyon korán nem mentünk ki szerencsére, így sok idő nem volt agyalni. Kicsit futottam, melegítettem, beszélgettem ismerősökkel, fotóztam, bekentem a lábamat, aztán elköszöntem Gábortól és beálltam a sereghajtók közé a sor végére, azokhoz, akik 5 óra körül tervezték futni a maratont. A rajtszámomra ráírtam a nevemet, hogy a vadidegenek is szurkolhassanak, a hátamon pedig büszkén viseltem az "első maratonom" feliratot.

A pulzusom már a rajtnál is 114 volt, anélkül, hogy egy tapottat is mozdultam volna.

Aztán elrajtoltunk. Na itt estem transzba először. Anyám, tényleg maratont futok. Amikor ezt valaki annyi ideig tervezgeti, mint én, és olyan precízen készül, mint én, és annyit stresszel raja, mint én, annak hihetetlen, hogy egyszer ez a pillanat is eljön. Nagyon sokat gondoltam arra, hogy vajon milyen lesz és egyszer csak itt volt.


A stratégiám az volt, hogy lassan futok az elején - meg a végén is. Tudtam, hogy nem szabad, hogy elvigyen a tömeg, mert akkor nem érek be vidáman. Szellemileg kifejezetten demoralizáló volt látni azt, hogy az előttem futó 4:30-as iramfutók egyre csak távolodnak a zöld lufikkal. Talán ez volt az egész 42 km legnehezebb pillanata. Ezt a tempót én is lazán bírnám, de tapasztalatom még nem volt afelől, hogy milyen lesz a 42 km. Így Gyuri tanácsára megkezdtem a saját utazásomat. Jött velem egy vadidegen csávó, egy darabig kérdezgette hogy milyen ezreket futunk. Az eleje 6 perc körüli volt, aztán lassítottam és 6:30 körül igyekeztem tartani. Persze volt, amikor ebből kicsúsztam. A 42 km alatt két nagyon fontos kontroll volt: a pulzusom, ami szépen beállt 160 és 170 közé, illetve tempó. Folyamatosan ellenőriztem, hogy hány perces ezreket futok.

10 km-nél olyan érzésem volt, mintha kirándulnék. Meg sem kottyant. Gábor beadta a gélt 13-nál, igaz csak a 18. km-nél ettem meg és addigra megmelegedett a zsebemben, de a célnak tökéletesen megfelelt. 18-19 között a stratégiának megfelelően beadta a következőt, amit nagyon sokáig nem bontottam ki. A rakparton végig nagyon durva szembeszél volt. Gondoltam is, hogy fasza, nem elég, hogy küzdünk itt saját magunkkal, még a természet is leckéztet. 18 körül megfájdult a bal térdem. Erre nagyon kiakadtam. Totál ideges lettem és azt mondogattam magamnak, hogy te kis buzi, most nem fájhatsz. Ez nem az a nap, amikor egy kis köcsög térdfájás közbeszólhat. Szó szerint ezeket mondogattam magamnak - és elmúlt. Van valami ebben az agykontrollban.

A Lágymányos felé tartó hosszú egyenes volt a mentális gyenge pont. Ez az a szakasz annyira hosszú volt és egyenes, amit nehéz volt feldolgozni. Odafelé még jó is volt, mert jöttek szembe a gyorsak, ami némileg adott valami jó hangulatot az egésznek. Visszafelé már csak a a záróbusz jött szembe és egy rendező autó két emberrel, akik a bójákat szedték fel. Itt legnagyobb meglepetésemre megjelent a tesóm, ami nagyon feldobott. Kicsit dumáltunk, megbeszéltük, hogy hol várnak legközelebb és maximálisan biztosítottam afelől, hogy én ezt a dolgot én nagyon is élvezem.

26-tól tulajdonképpen végig előztem. 30-nál kaptam egy Red Bullt, megittam a felét és mentem tovább. Vártam a falat. Mentálisan felkészültem rá, hogy hogyan fogom leküzdeni, de nem jött. Itt találkoztam anyáékkal, megölelgettem őket. Mentem tovább. 31. Még mindig nem jött. 32. Itt megettem a második gélt, mert kicsit korgott a gyomrom. 33. Semmi. Gondoltam is, hogy mi van, nekem nem lesz fal? Mikor lesz már holtpont? De nem volt. Sem 34-nél, sem később. Durva. 36-nál Zsuzsiék is integettek a rakparton és biztosítottam őket afelől, hogy már csak egy szigetkör van. 37-nél azért már gondoltam, hogy két friss lábbal azért tudnék mit kezdeni, de alapjában véve jól voltam.

A 40 előtti frissítőnél utolért egy kollégám, aki váltóban futott. Ittam még egyet és együtt futottunk be.

Itt már szorult a torok és nagyon kellett arra figyelnem, hogy ne sírjak, mert akkor nem fogok levegőt kapni. Ránéztem a 41-es táblára és azt gondoltam, hogy baszki, ennyit még sohasem futottam.

Bekanyarodtam a célegyenesbe és a világ tényleg megváltozott.

Olyan dologra voltam képes, amire nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek. Tényleg nem tudom, hogy elértem-e a fizikai teljesítőképességem határát. Nagy valószínűség szerint nem, itt nem és nagy valószínűség szerint, igen, de nem itt. Talán azon az edzésen, amikor sírva álltam az Atlétikai Centrum kapujában 22 km után és azt mondtam, hogy soha többé nem akarok futni. Talán ez volt a mélypont. Aztán újra nekilendültem egy hét múlva és csak azért is letoltam a 27-et. Hogy élveztem-e akkor? Nem. Hogy kellett-e ez ahhoz, hogy vasárnap boldogan érjek célba? Igen.

Mert az álmok azért vannak, hogy valóra váltsuk őket.

És mi van, akkor ha az álmok valóra válnak?

Újabbak és újabbak jönnek.


Kívánom, hogy mindenki éljen át ilyet, mert ez az egyik legcsodálatosabb érzés a világon.

5 megjegyzés:

  1. Hú de jó volt végig olvasni... Eszembe jutott az az érzés, amikor néha futok és nincs már kedvem és legszívesebben abbahagynám, de csak azért sem ! Utána milyen jó a zuhany alatt állni...

    VálaszTörlés
  2. Évi! Ez nagyon megható volt. Vasárnap óta sokszor gondolkodtam azon, hogy mennyire boldog lehetsz most, mert pontosan tudom, hogy mit jelent neked a futás. Én annyira izgultam érted, mintha legalábbis én futottam volna. És most veled örülök. És ez nekem is sok erőt ad ahhoz, hogy egyre hosszabbakat fussak majd. Köszönöm.

    VálaszTörlés
  3. Bevallom őszintén, hogy nem sírtam a célban sem, előtte sem és utána sem. Fura is volt. De ahogy ezt leírtam, hüppögve potyogtak a könnyeim. Tényleg nagyon jó érzés és ha ezzel egy kicsit is inspirálok bárkit, az külön jó. És továbbra is tartom, hogy bármikor szívesen futkározom veled :)

    VálaszTörlés
  4. Én ezt csak most olvastam, de megkönnyeztem :)

    VálaszTörlés