2009. szeptember 7., hétfő

Hajrá Első!

Vendégszerző: Gábor

Tegnap óta hivatalosan is hobbifutó vagyok. Teljesítettem életem első félmaratonját, a hozzátartozó felkészüléssel, edzésnapló vezetéssel, meg ráhangoló versenyekkel együtt. Mindezeknek köszönhetően ma már tudom, mi számít jó időnek ezren, magabiztosan használom a „kili” szót a kilométer helyett, szakszerűen öntök a fejemre két pohár vizet, és legalább olyan eleganciával tudom eldobni a muanyag poharakat, mint a bringások a kulacsot a Touron. Ezen kívül bárkivel elcsevegek az aerob és anaerob zónákról, és még azt is tudom mi a különbség a pronáló és a szupináló futóstílus között.

„A legyőzhető távolság” szól a BSI félmaratoni csalogató szlogenje, ami számomra egyáltalán nem „tetszetős”. Tudom, ennek az a lényege, hogy minél több futót bátorítsanak a rendezvényen való részvételre, és valószínűleg hatásosabb is annál, mintha az lenne, hogy „Beszarsz, behugyozol mire lefutod”. De mégis van egy olyan éle a dolognak, mintha két szigetkör után neki lehetne vágni ennek a távnak. Pedig nem. Erre készülni kell sokat, sokszor keményen és legalább heti háromszori futással. És ugye nem kell bizonygatni senkinek, hogy mennyire van kedve az embernek futni hosszú edzés gyanánt 16 kilométert egy kellemes vasárnap délutánon. A félmaraton teljesítése igenis embert próbáló feladat, nem szabad elbagatellizálni.

Számomra a tegnapi verseny nem egy tömegsport rendezvény volt. Az előzetes beszámolók mind a tömeg motiváló erejéről szóltak, a nagyszerű hangulatról, a pálya mentén tapsoló szurkolókról, no meg a mosolyogva történő célba érkezésről. Persze jól éreztem magam, meg nagyjából működtek is ezek a dolgok, de mindezek csak másodlagosak voltak. Másodlagosak amellett, hogy legyőzzem a 21 kilométert.

A verseny előtt azt gondoltam, a nehezebb pillanatokban biztos eszembe jut majd a hosszú felkészülés, az edzések és majd ebből merítek erőt. Hát nem. Nagyjából 15-16 után már egyáltalán nem tudtam semmi másra figyelni, csak a futásra. Menni előre, frissíteni, menni előre, milyen a tempó, ezek meg mér` állnak be egymás mellett hárman, hogy csakazértse tudjak elfutni mellettük. A rémisztőnek ható nyugati téri felüljáró előtt például ilyen, utólag visszagondolva nagyon vicces dolgokat mondogattam magamnak, hogy „lazán-faszán-tanárian, azért is felfutsz rajta”. A Ferdinánd hídra pedig biztosan egészen más szemmel nézek ezentúl, ott jártam ugyanis a legmélyebben. Aztán valahogy még sikerült felállni és az utolsó két kilit (!) jól meghúzni. A célegyenesben már szinte önkívületben sprinteltem, kétszer háromszor rápillantva az órámra, mi lesz az ido, azt sem láttam hányan állnak ott.

Valószínűleg lehetett volna kényelmesebb is ez a 21 kilométer, ha lassabban, takarékosabban futok, vagy ha nem hagyok ki másfél hetet a Sziget miatt nem sokkal a verseny előtt. De így utólag egyáltalán nem bánom, hogy ilyen küzdelmesre sikerült ez a futás. Így tudom igazán értékelni azt, hogy mekkora teljesítmény is egy félmaraton. Szóval én komolyan tisztelek mindenkit, aki csak legalább egyszer, bármilyen idővel lefutotta már. És innen, a futóranglétra aljáról üzenem azoknak, akik már sokszor teljesítették a távot, hogy minden egyes alkalomkor legyenek büszkék rá és az újabb és újabb csúcsok tervezésekor se felejtsék el első, küzdelmes félmaratonjukat. Én biztosan nem fogom.



3 megjegyzés:

  1. Nem gondoltam volna Dirty, amikor a pécsi albérletben ültél a gép előtt, hogy ez lesz... :) Gratulálok, le a kalappal!

    VálaszTörlés
  2. Gratulálok! Ügyes vagy! És pontotsan megfogalmaztad azt, amit én is éreztem, amikor először (és másodszor) futottam.

    VálaszTörlés