2009. augusztus 13., csütörtök

Hogyan jutottam el addig, hogy már nem is tudom, hogy szeretek-e futni?

Hugh MacLeod honlapján olvastam a minap két nagyon okos kis dolgot:
1. Write from the heart.
2. Never compare your inside with somebody else's outside.

Hugh MacLeodra már azt sem tudom, hogy hogyan találtam rá, de okos fickó lehet. Régen írtam olyan bejegyzést, ami "from the heart", de ez most olyan lesz. Legalábbis annak indul. A második mondatnak később lesz jelentősége. A futásról fogok írni - több dolog miatt is. Egyrészt szinte mást se csinálok, csak futok. Másrészt, elegem van belőle. Nagyon.

Hugh MacLeod: Ignore Everybody

Nem tudok arra visszaemlékezni, hogy mikor fordult meg a fejemben először a maratonfutás gondolata, de még fiatalkori térdsérüléseim előtt lehetett, mert arra tisztán emlékszem, hogy amikor letiltott a doki a futásról kb. 16 évesen, akkor nagyon sajnáltam, hogy már nem fogok futni maratont. Aztán a fiatalkori
porcdolgok elmúltak és amikor a HM-es időkben futkostunk Attival a szigeten, akkor újra megcsillant a remény. Térd nem fáj, akkor talán elkezdhetjük komolyobban venni ezt a dolgot. Aztán az első félmaraton után tisztán körvonalazódott és az idejét is kitűztem a megmérettetésnek. 2009 ősz.

Gőzöm sincs, hogy miért tűzök ki magamnak ilyen hülye célokat állandóan, de mióta az eszemet tudom, ezt csinálom. Kitalálok valamit és arra szinte egy fejben meglévő
projektterv szerint készülök - pénzt gyűjtök, repjegyet foglalok, edzek mint egy ló, állást keresek éjjel-nappal. Stb. (A munkahelyen komoly erősségemnek számít az effajta stratégiai gondolkodás.) Egy csomó hülyeség, aminek aztán szépen alárendelem az életem éppen akkori szakaszát. Aztán ha a célt elértem, akkor jön valami újabb baromság. Még el sem mentünk Amerikába, de már azt tervezem, hogy jövő nyáron mit nézzünk meg Alaszkában. Minthogyha valami kielégíthetetlen birizga lenne bennem, ami nem hagy nyugodni. Mintha folyamatosan azt érezném, hogy mennem kell, tennem kell, mert akkor élek igazán és az nem lehet, hogy csak úgy elmegy mellettem az élet.

Valahogy így kezdődött a futással
is. Félmaraton, 30km, aztán maraton.

A maratonra januárban kezdtem el készülni. Sőt, inkább már decemberben. A készülés mindössze annyit jelent, hogy hetente legalább négyszer futok január óta. Legalábbis a legjobb szándékkal törekedtem erre. Vettem egy rakás téli futóruhát -nadrágot, vastag zoknikat, kesztyűt, sapkát, speciális futófelsőket, dzsekit. Szóval rendesen felkészültem. (A terveknek általában ez is része - az alapos felkészülé
s). Mentem ha esett, ha fújt, ha hideg volt, ha besötétedett akkor is. Bár akkor mindig nagyon féltem a szigeten, a kivilágítatlan pesti oldalon. Micsoda öröm volt, ha kisütött a nap és nem fújt metsző szél a hídon. Gábor is a futás mellett döntött, nagyon nem is hagytam neki választást.

Kitanulmányoztam a BSI futónaptárját, hol, milyen versenyek lesznek, hol indulok egyéniben, hol csapatban. Ez elég nagyzolósnak hangzik, mintha valami profi
sportoló lennék, de a lényeg, hogy márciustól július első hétvégéjéig nagyjából minden hétvégén versenyen voltam. Akárhova mentem, mindig nagy táskába kellett pakolni, hogy a futócucc is beférjen. Futottam Bonyhádon, Tiszaújvárosban, Bécsben, Keszthelyen, a Hortobágyon, a Kékesen, a Hármashatár-hegyen. A Balcsit kétszer is körbefutottam. Volt egy elég kemény fosós periódus, nagyjából az előbb említett helyszínek nagy részén fostam is. Hol volt wc, hol nem volt, csak hegyoldal.

Már akkor is gondoltam, hogy valami pszichés dolog van a háttérben, mert ha reggel elmentem wc-re, általában akkor is kialakult a vészhelyzet. De jött egy hidegfront pont a hagyományos rakparti 10km-es versenyen, ahol aztán kb 15 fokban eső után, megfutottam életem legjobb idejét ezen a távon, mintegy 7-8 percet javítva az addigi időeredményeimen - fosás nélkül és akkor a probléma is odalett. Itt ekkor újra felcsillant a remény. A motivációm is új lendületet kapott.

Közben újabb és újabb futóbarátokra is szert tettem, többnyire a munkahelyen. Jó kis csapatokat szerveztem mindenféle versenyekre és bizton ál
líthatom, hogy a futás szeretetével jó pár embert sikerült megfertőznöm. Hamarosan életre hívtam egy céges futóklubot is, ami azóta is működik, néha kisebb, néha nagyobb lelkesedéssel a munkatársak részéről. Regisztráltam az edzésonline-on és serényen töltöttem fel az eredményeimet minden futás után. Új futóbarátaim között volt akibe több, másokba kevesebb jóindulat és sportbaráti szeretet szorult és itt kezdődtek először a gondok. Volt, akitől mindig csak azt kaptam, hogy én ettől sokkal jobb futó vagyok, nem edzek eleget, nem futok elég gyorsan, korai nekem egyáltalán még gondolkozni is a maratonon.

Elkezdtem még keményebben edzeni. Összeállítottam egy négy hónapos maratoni edzéstervet és elkezdtem követni a napokat. A hétfő mindig futóklubos edzés, kedd rövidebb, csütörtök hosszabb, péntek laza, vasárnap hosszú. Idővel az edzéstervem megszállottjává váltam. Minden hét és nap elkezdett a futásról szólni. Ha nem futottam, akkor is arra készültem, hogy a következő nap futni fogok, ezért pl. nem rúghatok be, nem bulizhatok hajnalig (na nem mintha olyan nagyon bulizós lennék, de azért jó, ha legalább a lehetőség ott van rá), nem ehetek akármit, mert akkor megint hasgondok lesznek, eleget kell aludnom és még sorolhatnám a különösebbnél-különösebb aggodalmaimat, amelyeket tökélyre tudok fejleszteni egy pár óra leforgása alatt. Igen, általában ez is szokott a terveimmel a probléma lenni. Egyszer csak elérek a stresszelős szakaszba - ez az élet más területein is megvan. Sőt, mintha a stressztűrő képességem arányosan csökkenne, az éveim számának növekedésével.

Minél többet stresszeltem, annál stresszesebb lett a futás is. Stresszeltem azon, ha bent kellett maradnom dolgozni és kimaradt egy edzés. Stresszeltem azon, ha hosszú futónap előtt álltam.
Stesszeltem már azon is, hogy a hülye népligetbe, ami hemzseg a buzikurváktól és a szipusoktól a hülye szmogos hungária körút mellett kell kikocognom és elképzeltem, hogy az éppen beléglezett tömény szén-dioxid hogyan rövidíti az életemet. Stresszeltem ha menstruációs görcseim voltak, mert akkor szintén ki-ki maradt egy edzés. Pedig aztán ha egy nőnek valamihez igazán joga van, az a menstruáció. Stresszeltem azon, hogy nem elég jók az eredményeim az edzésonline-on - mások eredményeivel összehasonlítva. (Innen azóta le is töröltem magamat.) És akkor itt van jelentősége annak a második mondatnak.

Never compare your inside with somebody else's outside.

Én ebbe a hibába rendre belefutok. Ez valami hülye emberi tulajdonság, hogy önmagunkat legtöbbször mások ellenében/velük hasonlítva határozzuk meg. Ezt már Eric Hobsbawn is megmondta, már amennyire erre emlékszem politikatudományi tanulmánya
imból. Hagytam, hogy olyan ember gondolatai/szavai legyenek rám befolyásssal, akinek életének egy szegletét sem tudnám példaként magam elé állítani és mégis hatással volt rám.

Ahogy teltek a futással teli hónapok, én csak egyre enervá
ltabb lettem, mindent e köré alakítottam. Aztán egy vasárnapi hosszú futás után, a tervezett 26 km helyett 21,5 km-nél sírva álltam meg, azzal a gondolattal, hogy soha többé nem futok. Akkor és ott komolyan gondoltam. Egy hét múlva újra nekilendültem és futottam 27-et. Már csak azért is. De nem lettem tőle boldogabb. Aztán pihentem 5 napot. Nem csináltam semmit. Fotózgattam, élveztem, hogy egyedül vagyok itthon, amikor Gábor futott, volt időm a Férfi fán terem sorozatra, volt időm rendet rakni a lakásban. Kicsit fellélegeztem és újra nekilendültem a futásnak.

Elrendeztem magamban, hogy ez csak egy hullámvölgy, egy durva motivációs válság, de majd helyrejövök, biztosan más is belefut ebbe, aki ilyen intenzíven készül egy ilyen hosszú futásra. Zsuzsival futottam egy 1/3 maratont Tiszaújvárosban. Zsuzsi Kücsi baba születése óta most futott először ilyen hosszút és
megígértem neki, hogy futok vele, ha ez neki segít. 12 km körül elhagytam, mert lemaradt egy frissítőnél, de pár száz méter után úgy döntöttem, hogy inkább megvárom. Nemcsak azért, mert megígértem, hogy együtt futunk, hanem mert belegondoltam abba, hogy rossz lehet neki lemaradva és én utálnám, ha így lemaradnék. Itt valamit újra éreztem abból, amit a futás korábban jelentett nekem. De csak rövid ideig tartott.

Most egyelőre futok, mint egy gép. Tudom, hogy ez nem jó. Azt is tudom, hogy meg kell találnom valahogy azt az örömöt, amit korábban jelentett a futás, mert így nem lesz maraton. Bár már azt sem tudom, hogy miért akarom és miért kellenek az ilyen hülye tervek. Két hete még azt fontolgattam, hogy hagyom a fenébe, de rájöttem, hogy katasztrofális kudarcnak élném meg, ha neki sem rugaszkodnék, ami az életem összes többi szegmensére is kihatna, így nem adhatom fel. Megyek továbbra is hetente négyszer és közben nagyon félek attól, hogy nem vagyok elég edzett, hogy nem futok eleget, hogy nem futok elég gyorsan és hogy nem tudom mi lesz velem a 42km közben.

Tudom, hogy túlaggódom és tudom, hogy most talán azt
gondoljátok, hogy meghibbantam, de egyelőre nem tudom, hogy hogy kell nem aggódni ezen és nem meghibbanni. És ilyenkor egy kicsit mindig el is szégyellem magam, mert a világ gondjai mellett igazából lófasz az, hogy én eleget futok-e vagy sem, de ez van.

Meglesz-e az a maraton avagy sem? Ez itt a kérdés.
Hat hét múlva kiderül.


9 megjegyzés:

  1. Évi, én tudom, hogy meglesz, mert nagyon okosan futsz. Melletted jöttem rá arra, hogy a futáshoz nem csak erőnlét kell, hanem ész is. És mégegyszer nagyon köszönöm, hogy megvártál. Hajrá Évi!

    VálaszTörlés
  2. Szerintem is meglesz, csak ne stresszelj (könnyen beszélek). Hugh Macleod gondolatai pedig zseniálisak...

    VálaszTörlés
  3. Danke mindkettőtöknek. Még futnom kell addig legalább kettő hosszút, 30 felett és akkor úgy érzem mindent megtettem.

    VálaszTörlés
  4. Évi, nézd meg újra a Forrest Gump futós részét. Forrest/alias Tom Hanks "csak úgy futott". Aztán amikor elfáradt megállt. Szóval keep it simple, a többi menni fog.

    VálaszTörlés
  5. Az út a fontos, nem a cél, avagy az út maga a cél?
    Egyébként meg lefutod, mert ha nem, elveszem a reggelidet! :-P

    VálaszTörlés
  6. Gyökikém, nagyon jó kérdést tettél fel. Azt hiszem az út maga a cél, a 42 meg csak hab a tortán. Forrestesre veszem, dióból letolom és ha elfáradnék, akkor megállok. Lehet elgondolkozni egy öt fős kísérő váltó összeállításán!!!

    VálaszTörlés
  7. :) ma ujra elolvastam ezt - igy pont 6 es fel hettel a maraton elott... meg mindig nem adtam be a jelentkezesemet, mert parazok... de nyomom a tervet... es meg kell csinalnom! kosz a motivaciot :)

    VálaszTörlés
  8. de te nehogy stresszelj! ez jó tanulság, hogy hogyan nem szabad edzeni! azt is olvasd el, hogy milyen érzés maratonistának lenni :-)

    VálaszTörlés