2009. augusztus 25., kedd

Családi kör

A futással kapcsolatos aggodalmaim számának csökkentésében komoly szerepe volt annak, hogy papírra vetettem egy párat. Azóta is a Forrest Gump vonalat követem - futok amikor jólesik és amennyi jól esik. A youtube-on többször is megnéztem a filmből az ide vonatkozó klasszikus részleteket. Hugh MacLeodnak meg külön köszönet azért, amiért így ismeretlenül is arra biztatott, hogy szívből írjak (Write from the heart). Ezért döntöttem úgy, hogy ha már így kinyíltak a dolgok, akkor hagyom hadd jöjjön ki a többi is.

Amikor kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt boldog lakástulajdonos lettem - nem sejtve, hogy nikotinfüggő szomszédaim lesznek 5.1-es hangrendszerrel és nem sejtve az akkor már határon toporgó gazdasági válság eljövetelét - nem gondoltam arra, hogy lesz idő, amikor innen is el fogok költözni. Akkorra már sokadjára költöztem, tekintve, hogy az egyetemista évek alatt is hol itt, hol ott laktam és hogy ez a szokásom Budapestre költözésem után is megmaradt, megszámlálhatatlan lakásban laktam különösebbnél-különösebb emberekkel.

A kiábrándultság az ilyen fajta lakóközösségekből és a költözés, lakásfelújítás okozta kimerültség annyira megviselt, hogy azt mondtam soha többé nem költözöm el innen. Ha három gyerekem lesz, azokat is ide szülöm egy rakásra a másfélszobás panelba.

No nem így lesz.

random kép az internetről

Ahhoz azonban, hogy ezt megmagyarázzam kicsit messziről kell indítanom a sztorit, bár tudom azt ígértem legutóbb, hogy nem írok ide kisebbfajta novellákat. Szóval az elmúlt pár hét arra késztetett, hogy átgondoljam a család fogalmát és szerepét az én életemben. Nagyon nehéz megfogalmazni definíciószinten, hogy mit is értünk ezalatt - mert mindenki mást és ebben a posztmodern világban már szinte mindenféle "alapegységnek" van létjogosultsága és semmi sem az, mint régen (közhely). És a családok legalább annyira sokfélék, mint az őket alkotó egyének.

Az nagyjából elfogadott, hogy a család a társadalom legkisebb egysége, csoportosulása. Mérei Ferenc szerint a család férfiak, nők és gyerekek biológiai, pszichológiai, társadalmi és kulturális szükségleteinek kielégítésére alkalmas csoportosulás. A funkcionalista megközelítés szerint a családnak, mint egységnek komoly gazdasági funkciója is van, mégpedig a termelés és a fogyasztás. (Emellett persze számos más funkcióval is bír, mint pl. a reprodukció vagy a gyermekek szocializációja.)

Bár a funkciókon soha nem merengtem ilyen tudományosan, de arra azért magamtól is rájöttem, hogy a család az valamiféle alapegység, amelynek tagjait vérségi kötelék (is) fűzi össze - és persze nagyon komoly érzelmi kötődés. Jó esetben. A csonka családokról, gyermekükkel nem törődő, családjukkal szemben fizikai erőszakot alkalmazókról itt nem kívánok értekezni. Számomra a család az olyan, ami az indiaiaknak a tehén. Szent és sérthetetlen.

Az a fajta mikroközösség, ahol nem kell megfelelnem, ahol ismernek, ahol nem kell magyarázni a gondolataimat, ahol ha hibázok is szeretnek, ahol sírhatok akármikor akármennyit, ahol feltételek nélkül elfogadnak, segítenek, támogatnak, megértenek. És viszont. Ahol bátran lehet hangosan fingani, hangosan böffenteni, olyan dolgokról beszélni, amiről másról nem beszélünk. Ahol anyukádnak a leggagyibb ruhádban is jó vagy. Ahol, ha másnak jó, nekem is jó. Ahol, ha másnak rossz, nekem is rossz. Ha másnak fáj, nekem is.

Felelősséggel tartozunk egymásért. Felelősséggel tartozunk egymásért?

A tesóm egy ideje szar passzban van. Az egész igazából a triatlonos idők végeztével kezdődött minden, de ez most nem téma, bár mindenkinek könnyebb lenne, ha valaki végre beszélne ezekről a dolgokról. A csajokkal kábé annyira szerencsés, mint én voltam a hapsikkal az előző 30 évben. Hol jobb jön, hol rosszabb. Én most a jobb (legjobb) periódusban vagyok, ő a rosszabban.

A jobb nála kevésbé jellemző. Újra és újra belelép ugyanabba a szarba. Nekem is idő kellett mire megtanultam, hogy nekem mi a jó. Én is mindig sírtam nagyon a szakítások után és elég csúnyán padlóra tudtam kerülni, de szerencsére 27 év után rájöttem, hogy ciklikusan elkövetem ugyanazokat a hibákat és tudtam, hogyha ezen nem változtatok, akkor nagyon megszívom. Ő még nem jutott el idáig - bár a szöveget úgy nyomom neki, hogy azt egy lemezjátszó is megirigyelhetné.

Egy nem hozzávaló lány hamar elcsavarta a fejét, ám a kapcsolat hamar kútba is fulladt. Amivel nem is lenne baj, ha nem lett volna közben egy albérletet-feladó-csajhoz-odacuccoló fejezet. Aminek a végén a testvérem hirtelen átmeneti szálláson találta magát, miután a nem hozzávaló lány félrelépett a egy hozzávaló fiúval, aki mellesleg a testvérem gyerekkori haverja (volt). Hiúságon csorba, szarv a fejem, szív megszakad. Nővérével naponta órákat beszél telefonon, szíve neki is kicsit megszakad.

Honnan van ez az érzés, hogy amikor neki fáj, akkor nekem is? Honnan van az az érzés, hogy segítenem kell, szinte mindenáron?

A szakításos történet sokkal mélyebbre vezet és kiderül, hogy tesó sokkal mélyebben van, mint gondoltuk. Nincs csaj, nincs barát, nincs hol lakni. Rövid gondolkozás után, nagyjából kézenfekvő volt a megoldás, hogy az én boldog párkapcsolatom által használt két lakás közül az egyik tök üres, amelyet akár a krízisterv részévé is tehetünk. A család ahol tud segít. Magától értetődően.

Felelősséggel tartozunk egymásért?
Meddig tart ez a felelősség?

Mivel az én testvéremről van szó, az én lakásomra esett a választás. Költözünk. Innen ki. A Gábor lakásába be. Az bár nagyobb, de egylégterű. Ideiglenesen, az év végéig. Tesó boldog(abb), én aggódom. Egyre jobban, ahogy telnek a napok. Biztosan a legjobb döntést hoztuk? Nekünk kell változtatni az életünkön, hogy neki jobb legyen? Durva ezt így leírni, pedig jó testvér vagyok és napok óta a megoldáson jár az eszem (eszünk). Szabhatok feltételeket neki? Kérhetek pénzt? Hiszen anyagilag is padlón van, de én sem szedem a fáról a pénzt (gazdasági funkció). Vajon felhívja majd a haverjait bulizni néhanapján? Ha feljönnek, vajon össszefogdossák-e a cuccaimat? Hülye kérdések, tudom én is. Vajon elég lesz neki a négy hónap, hogy összeszedje magát? Otthagyhatom-e a holmim nagy részét, hiszen nem nagyon van hova vinnem őket? Mi lesz, ha nem jön be ez a megoldás és ez esetleg csorbát ejt a kapcsolatunkon?

Az életemet is odaadnám a családomért, a tesómért is, mégis aggódok.

Meddig tartozunk egymásért felelősséggel?

2 megjegyzés:

  1. Én is így cselekedtem volna, az anyagiakat jelképesen oldanám meg, a cuccokért szerintem meg nem kell aggódni, mert a tesód, családtag, vakon megbízol benne... Ha hiányzik valami, tudod kit kell felelősségre vonni :) Szerintem a családon belüli felelősség életünk végéig elkísér (idős szülők gondozása,stb...) Jó ez így!

    VálaszTörlés
  2. Remélem. A vakon bízom azért túlzás, mert adtam már neki úgy kölcsön lakást, hogy házibuli kerekedett ki belőle és mire visszaértem mosni kellett a függönyöket a cigifüsttől. Remélem azóta benőtt a feje lágya.

    VálaszTörlés