2009. augusztus 3., hétfő

Caidate reszkess, jövünk!!!!

Vendégszerző: Zsuzsika
A feleség szemszögéből


Igazán rég óta kacérkodtunk a gondolattal, hogy be kéne vállalni egy külszolgálatot. Voltak pénzügyileg nehezebb időszakok az életünkben, amikor még azt is bevállaltuk volna, hogy Attila egyedül vágjon bele egy féléves misszióba, de az elhatározás, és a kalandvágy sosem volt annyira erős, hogy ezt egyedül megugrotta volna. Kapcsolatunk röpke 17 éve alatt mindig arra törekedtünk, hogy az élmény együtt legyen élmény, együtt éljük át ketten aztán idővel hárman. De mindig együtt.

Hiszek abban, hogy nem történik véletlenül semmi sem az életünkben, és minden, ami történik csak megerősít és felkészít arra ami még ránk vár. Ha visszatekintek az időben sok mindenen mentünk keresztül, hideg is meleg is. Valahogy mindig éreztette velünk a sors, hogy ingyen nem ad semmit, ezért mi meg is küzdünk elég rendesen mindenért. Tudom, nem lennék az ami és aki vagyok, ha nem így történtek volna a dolgok. Meg kellett történnie, hogy most itt tartsak, hogy le tudjak zárni egy fejezetet az életemben, és helyet tudjak nyitni valami újnak, valami számomra még felfoghatatlannak. Nem tudom mi vár még ránk, nem tudom mennyi boldogság, és mennyi fájdalom, de hazudnék ha azt mondanám, hogy most utazás előtt öt-hat
héttel nincs tele a gatyám.

Fokozatosan kerített hatalmába a félelem. Ha visszagondolok tavaly szeptemberre mikor elröppent a lehetőség, ismerős volt az érzés, hiszen már említettem többször játszottunk a gondolattal. Menjünk, ne gondolkozzunk, vágjunk bele, hiszen egy életre szóló élményt szerez az ember, menjünk hiszen ezt a lehetőséget kihasználatlanul hagyni kár lenne. Menjünk, hiszen az Eszternek ezzel megalapozzuk a jövőjét, menjünk, hiszen belekóstolni egy másik nép kultúrájába igazi kihívás, igazi kaland. Menjünk! Menjünk? Mi megyünk?! Munkahelyi miliőnk sok kétségre adott és ad okot a mai napig is. Kalandunk elején még valóban az volt a legnagyobb probléma, hogy valóban Attila kapja e meg a melót. Ahogy telt múlt az idő, napról napra mertünk egyre nagyobbat álmodni, és valóban elhinni, és elhitetni egymással, hogy ez már a miénk, és ezt már senki nem veheti el tőlünk.

Egymás után dőltek le a kiutazást gátló falak, egymás után lettek a dolgok egyre nyilvánvalóbbak, hogy valóban mi utazunk, és hogy valóban nekünk változik meg gyökerestül az életünk. Furcsa érzés, mert azt, hogy gyökerestül megváltozik az életünk, nem fogtuk fel a kezdetek kezdetén. Az elején elvakít a lehetőség nagysága, elkábít a jövő stabilizálásának reménye, elveszted a fejed, mert akkora kalandvágy van benned, hogy azt mondod akár már holnap is indulnál. De nem véletlenül nem indulsz holnap. Addig számtalan nap fel kell ébredned és az indulás pillanatáig át kell élned rengeteg dolgot, át kell gondolnod számtalan érzést, meg kell oldanod egy sor feladatot, ami nem alakult volna így ha a lehetőség nem lenne adott.

Hétről hétre egyre kevesebb időnk van, és egyre jobban tudatosul bennünk, hogy rettentően szeretjük azt, ahogyan most élünk. Bátran írhatom azt, hogy teljes az életünk, szerelemben, teljes stabilitásban élünk, szeretetben a szeretteinkkel, igaz barátok vesznek körül, kikre bármikor számíthatunk. De úgy érzem, itt hagyjuk a tutit. Valami még tutibbért? Ez csak négy év múlva derül ki. Sokszor hallom a barátaimtól :
-Fogd ezt fel úgy mint egy nagy kalandot!
- Persze, úgy fogom fel.

Félelmem egyetlen forrása az egyedüllét nap, mint nap. Persze kidolgozott stratégia van a fejben, hogyan éljem túl, de mi van ha…? És ezektől félek, ha nem lesz jó, ha nem lesz olyan, ha nem lesz könnyű, ha nem lesz kivel, ha nem tudom, ha nem merem.

Tudom, hogy erősnek kell lennem, tudom, hogy erőt és hitet kell adnom kis családomnak nap mint nap, hogy a kezdeti kudarcok ellenére (amiből bőven lesz szerintem) újra tudják kezdeni. Erősnek kell lennem. Ebből ki kell hozni a legjobbat. Erre törekszem. Ők, akik igazán számítanak ott lesznek velem.

Mi baj történhet?!

Semmi. :)

2 megjegyzés:

  1. Mindkettőtök írását nagyon jó volt olvasni, gratula!Már a címből is érződik a két eltérő habitus:))
    Forza Gubisok! (az egyetlen olasz szó, amit ismerek:)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Zsuzsika és Attila!Megkönnyeztem írásotokat-és azt gondolom h akik így éreznek egymás iránt és érzéseiket paráikat így tudják leírni,azok bármilyen problémát képesek együtt megoldani! És kívánom h sok-sok élményt éljetek át együtt.És ha már meguntáok a régi hazai barátok látogatását én is szívesen meglátogatlak Benneteket a síszezonban a 10éves lányommal;-))(Eszterrel egyidős ha jól tudom)Éltek ott ismerőseim Ők sem bánták meg a kintlétet sőt...A nyelv és az összes új információ pedig rengeteg hasznot hoz és ad.Zsuzsika,ahogy írtad semmi nem történik véletlenül-ez sem!

    VálaszTörlés