2009. július 27., hétfő

Otthon

Vendégszerző: Gábor


Idén júliusban van 3 éve, hogy felköltöztem Budapestre. Tudom, nem nagy idő, de mégis, most, hogy egyre ritkábban jutok haza (!), úgy gondolok egyre többet és többet Bonyhádra (ahonnan jöttem), az ott eltöltött évekre, na és persze arra, hogy mit is jelent nekem az OTTHON és akkor az most hol is van.

Az sem nagy újdonság, hogy Pesten mindenki jött valahonnan (tisztelet a tőzsgyökeres budapesti olvasóknak). Szóval valószínűleg nem vagyok egyedül a gondolataimmal, de lássuk is az én történetem:

Úgy gondolom szerencsésnek mondhatom magam. Akárhányszor hazautazom és leparkolom az autót a sárga boltnál, a Fáy lakótelep „szívében”, körbenézve csak kellemes emlékek elevenednek meg. A házak közötti füves placcon hosszú délutánokat töltöttünk a környékbeli srácokkal azzal, hogy utánozzuk Klinsmann 94-es vébén lőtt félfordulatos gólját a kapuként szolgáló két fa közé (elárulom, nem sikerült:)).



Vagy a játszótér sarkán álló nagy fűzfa, a törzshelyünk, ahová mindig felmásztunk, miután felbosszantottuk a szomszéd utálatos gyereket, Szulimánt (ez volt a neve!) és ahogy elkezdett mászni utánunk, úgy csúsztunk le félelmet nem ismerve 3-4 méter magasból a lelógó ágakon. Annyit játszottunk, hogy az e célból használt ruhadarabok külön elnevezést kaptak („játszós ruha”, ugye ismerős) . A féktelen élménygyűjtésnek csak az esti vacsora szabott határt, ilyenkor mindenkinek leszóltak az ablakból, hogy „Fiam, vacsora!”.

Kötődésemet egyébként mi sem jelzi jobban, hogy mikor beérek Bonyhádra, soha nem a rövidebb úton, elkerülő utcákon megyek a házig, hanem végig vezetek a városközponton, hogy lássam mi újság (általában semmi, ahogy az egy vidéki kisvárosban szokás).

Na, de félre a régi emlékekkel, most már Pesten élek, ez az új otthonom. Vagy nem? Rendszerint könnyen beilleszkedek egy új környezetbe. Így történt ez idefent is. Bár három műszakis egyetemistával laktam együtt a Corvin mozi mögött, akik teljesen más életet éltek, mint én (ha jól tudom, még mindig oda járnak), mégis feltaláltam, jól éreztem magam (közel volt a Kultiplex, amíg volt, no meg persze másnaposan a Baross utcai Meki). Aztán az albis, csaknem két év után lett hivatalosan is új otthonom, azaz saját lakás (persze közösen a bankkal). Sokat nem laktam ott, de mégis jól érzem magam benne, ha éppen ott vagyok, szeretem. Akárcsak Évi lakását, ahová már egész sok szép élmény is köt, mindig jó érzés tölt el, amikor belépek, sőt akárhányszor lefekszem aludni, láthatom a mesterművemet, a hiperdizájnosra festett plafont (középen foltokban festék, körben pure panel).

Mindezek ellenére még nem érzem Budapestet az otthonomnak. Mielőtt elköltöztem otthonról már akkor is sokat gondolkoztam azon, hogy hol fogok majd élni. R. Gábor, budapesti lakos. Székesfehérvári lakos. Győri lakos. Kecskeméti lakos. Ott és akkor az egyik rosszabul hangzott, mint a másik. És akkor külföldről még nem is esett szó. Pedig valahol lakni kell, saját családot szeretnék alapítani, és az nagy valószínűség szerint nem Bonyhádon lesz. Sőt, hiba lenne abba a hiú ábrándba ringatnom magam, hogy visszatérve újra megtalálnám a vágyott „otthon vagyok-érzést”.

Egyre erősödik bennem a gondolat, hogy nekem kell „megcsinálnom”. Nekem kell majd tennem érte. De az is lehet, hogy semmi különöset nem kell csinálnom, csak élnem a jelenlegi –boldog- életemet tovább, aztán ahogy egyre több és több élmény gyűlik össze, majd egyszercsak megváltozik minden. A hely nem is számít. Sőt talán észre sem fogom venni. Valószínűleg nem fog egy kedves ember bekopogtatni az ajtómon éppen aktuális lakhelyemen és kezetrázni velem: „Gratulálok, Ön már otthon van!”

Néhány hétvégével ezelőtt Évi anyukájával beszélgettem a konyhaasztalnál, aki éppen az anyukájához (Évi szemszögből nagymama) készült a régi házukba a szomszéd faluba. „Ma délután haza fogok menni”, mondta. Úgy látszik vannak dolgok, amik soha sem változnak. Új otthont, saját családot lehet teremteni, de haza csak egy helyre lehet menni. Haza-haza.

A bejegyzést ajánljuk Attinak, Zsuzsikának és Esztinek, akik hamarosan új országban teremthetnek új otthont néhány évre.

(Továbbá a témában kedves délutáni filmnek nézzétek meg a Garden State (Régi környék) c. filmet)

3 megjegyzés:

  1. Én most estem át a holtponton (8 év után). Már Pécset tartom az otthonomnak és Lippót a szülőfalumnak, szerintem idővel nálad is hasonló lesz a szitu. Amúgy a Klinsmann góllal mi is sokat pöcsöltünk anno :)

    VálaszTörlés
  2. Ez egy nagyon jó kis poszt lett. Tudtam, hogy íródik, a címét is, de a tartalom egészen a lektorálásig rejtett volt. Aztán a könnyem is kicsordult az utolsó előtti dőlt betűs mondatnál...

    VálaszTörlés
  3. Tényleg nagyon jó kis poszt. Ismerős érzésekről olvastam benne.

    VálaszTörlés