2009. július 8., szerda

Offline

Az elmúlt napokban empirikus módon is próbáltam meggyőződni arról, hogy vajon a web 2.0-nek milyen hatása van az offline valóságra. Egyrészt ezt a célt szolgálta az előző posztban tett kísérlet.

Másrészt egy flashmob akcióra reagálva, tegnap kimentem a Hősök terére és megnéztem saját kék szememmel, hogy hány hús-vér ember reagál az internet hívó szavára. Igazából nem is
tudom mit vártam, de tudatalattim csalódott reakciójából pár óra múlva arra következtettem, hogy több embert vártam. Sokkal többet. A fotósok többen voltak, mint a moonwalking flashmob akció aktív résztvevői.

A témával volt baj? Nem hinném, mert Jackonak szánták a holdlépéseket.


Még több kép itt.

Mindenesetre szomorúan nyugtáztam, hogy általam korábban oly forradalminak vélt kezdeményezés - miszerint szólítsuk meg és késztessük írásra a barátokat, ismerősöket, rendszeres és anonim olvasókat - szinte semmilyen ingerküszöböt nem birizgált meg. Nem gyúltak ki a fejekben a fények és a biztosítékot sem vertem ki senkinél. Azzal ugyan tisztában vagyok, hogy e felület olvasottsága nem szállhat esélyesen versenybe a Blikk olvasótáborával vagy Lance Armstrong követőinek számával a Twitteren, de valahogy mégis olyan izgatottan zártam be aznap délután képernyőm ablakait és olyan izgatottam nyitottam ki a laptopot este itthon. És másnap, és harmadnap is. A dologra - a kezdeményezés létére és forradalmiságára - a személyes kommunikációs csatornáimat is igénybe vettem. E-mailben, telefonon és rövid szöveges üzenetben is propagáltam.

Amikor az első e-mailre nem kaptam semmilyen választ, akkor először arra gondoltam, hogy talán nem volt meg a 100mbps az üzenet továbbítására. Aztán amikor a második e-mailre sem jött üzenet, akkor kezdtem komolyan aggódni a kezdeményezés nagyszerűsége miatt. Tanácstalan lettem és sorra fogalmazódtak meg bennem a kérdések és a potenciális válaszok.

Nem kapták meg a leveleket?

Nincs idejük írni?

Nem találták jónak az ötletet?

Akkor most nincs is mikroközösség és ez az egész web 2.0 egy nagy baromság?

Miért ilyen passzívak?

Ha erre nincs idejük - megközelítve a dolgot a barátság felől - akkor mire van?
Hogyan lehetne kimozdítani őket a passzivitásból?

Ha a barátaimra nem tudok semmilyen hatással lenni, akkor mit várok el belső kommunikációs szakemberként egy 1500 fős vállalat berkeiben olyan emberektől, akiket semmilyen érzelmi szálak nem fűznek hozzám?

Talán nem is vagyok jó kommunikációs szakember?

Túlbecsültem a web 2.0 szerepét?

Ők miért nem akarják megosztani gondolataikat vagy legalább egy történetüket velem? Másokkal?

Ennyire nem ismerem a barátaimat? Ennyire mások mint én? És ennyire másképpen viszonyulunk dolgokhoz?

Nem volt egyértelmű, hogy mit is szeretnék?

Annyira izgatott a dolog, hogy elkezdtem megkérdezni ezeket a kérdéseket hangosan is, egyenként.

Egy hibát biztosan elkövettem. Alapul vettem azt, hogy ez jó ötlet. Azt gondoltam, hogy erről 10-20 ember hozzám hasonlóan fog vélekedni. Egy halovány gondolat erejéig sem gondoltam végig a mások fejében keletkező percepciókat.

Ez egy kommunikációban jártas embertől öreg hiba, hiszen nekem nem lehet csak az a célom, hogy meghallgattassak, hanem az is - és talán ez a fontosabb - hogy az mondandómmal elérjem a célomat. A puszta tájékoztatás tényén túl, elindítsak valamit a fejekben, cselekvésre, aktivitásra késztessem mindazon hallgatókat, akiket eltaláltam az üzenetemmel.

Meg sem fordult a fejemben, hogy azért nem ír valaki, mert nincs miről írnia. Vagy azért nem, mert nem tud írni. Vagy azért nem, mert passzív. Vagy azért nem, mert fél a kudarctól.

Pedig mindenkinek van egy története. Csak meg kell hozzá találni azokat a jó kérdéseket, amelyekre aztán megfogalmazzuk magunkban a válaszokat. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy legyen bennünk valami késztetés arra, hogy megfogalmazzuk válaszainkat.

Ez nem szépirodalom. Még csak nem is újságírás. A blog valami nagyon furcsa és különös műfaj(?) és pont attól szép, hogy olyannak teremtem amilyennek akarom.

Senkit nem arra kértem, hogy emelkedjen vonneguti magaslatokba vagy fogalmazza meg mondandóját hexameterekben, csupán változatos történetekre voltam kíváncsi. Azért, hogy ne csak rólam szóljon ez az aura, hanem teremtsek valami megfogható kapcsolatot az ide látogatókkal.

A kudarcnak szerintem itt semmilyen formája nem értelmezhető. Nem teremtettünk feltételeket, amelyeknek meg kell felelni. Mindenki azt adja, ami.

Az írás terápia. Már csak ezért is érdemes kipróbálni.

Azzal, hogy nincs időm, nem tudok mit kezdeni. Mindenkinek arra van ideje, amire szeretné, hogy legyen ideje. Ha erre nincs, hát nincs.

És ha minimális biztatás hatására sem sikerült kilépni a aktivitás mezejére, akkor ez van.

De semmiért nem kell önmagunkat okolni.

Olyan korszakban szocializálódtunk - és talán még ma is ilyen komplett iskola- és oktatási rendszer, legyen szó alap-, közép-, vagy felsőfokú oktatásról - ahol soha senki nem biztatott arra, hogy megfogalmazzuk mindazt, ami bennünk van. Szeptemberben kézhez kaptuk a tankönyveket, bemagoltuk az éppen aktuális tananyagot és felmondtuk hangosan 36 másik ember előtt, akik ugyanazt a tananyagot, ugyanúgy bemagolták, ahogy mi. Aztán kaptunk rá egy megfelelő osztályzatot. Soha senki nem kérdezte a véleményünket - még az egyetemen sem. (Megjegyzés - nekem ugyan szerencsém volt, mert az angolszász tanszéken azért másfajta nézeteket/iskolák uralkodtak.)

Nem tanultunk retorikát, nem tanultunk érvelni/ellenérvelni, nem tanultuk meg a kritikai gondolkodást. Mert egyszerűen nem tanították. Ha bármit megkérdőjeleztünk - legalábbis én - akkor máris elkönyveltek nagypofájúnak és olyannak, aki nem bírja elviselni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Soha nem kellett írnunk például "fogalmazást" az élet nagy dolgairól. Olyan fogalmazást, amelynek része a thesis sentence és amelyben ezt a mondatot támasztom alá több-kevesebb sikerrel mondandómmal.

A szerencsésebbek aztán bekerültek egy multihoz, de legalább egy olyan progresszívabb munkahelyre, ahol a továbbképzés, tréning műfaja már nem volt ismeretlen kategória és lehetett menni médiatréningre, tárgyalástechnikai tréningre, asszertív kommunikációs tréningre stb stb stb. Esetleg külföldre is. Ahol aztán sokkos állapotban találkozhattunk azzal, hogy társaink mennyivel extrovertáltabbak, mint mi vagyunk.

Ráadásul bennünket (és itt most az egész társadalmat személyesítem meg többesszám első személyben) még egy jó adag szocializmus is terhelt, amikor szintén nem biztatott arra senki, hogy formáljunk önálló véleményt A dolgokról. Hacsak nem publikált valaki a szamizdat irodalomban és újságcikkekben.


Mi már azonban már egy más generáció vagyunk. Szabad a véleményünk, amelyet szabadon formálhatunk és a legkülönfélébb kommunikációs csatornákon és eszközökön keresztül juttathatunk szabadon egymás tudomására.

Arról nem is beszélve, hogy az írás egy csodálatos (idő)utazás.

Csak remélni merem, hogy más is megtalálja a saját kis történeteit és ahhoz az ihletet, bátorságot, tetterőt, vágyat, nevezzük bárminek is, hogy ezt meg is ossza másokkal.

2 megjegyzés:

  1. Furcsa, hogy pár perce küldtem neked az irományom, mint írtam "előzetes normakontrollra" :) és most ezeket a sorokat olvasom. Igazad van sokmindenben:
    -igen, ez egy remek ötlet
    -igen, talán ez neked fontosabb, mi másoknak
    -igen, bíztatás kell
    -igen, írni csodálatos

    Íme az én verzióm -mely nem magyarázkodás,nem is érzem úgy,hogy kellene-:
    Először csak felkaptam a fejem az ötletre, aztán válogattam agyban a témák között, aztán megfeledkeztem róla, aztán beszéltünk,eszembe jutattad,elkezdtem írni, elszomorodtam, hogy kultúrával foglalozóként mennyire elfelejtettem fogalmazni, legalábbis nem tudom a megfelelő szavakba önteni a gondlataimat,úgy hogy azok hűen tükrözzék amit akarok. Csak éjszaka tudok nyugalmat varázsolni magam köré, és gyakorlat híján csak így tudok írni. Hát így teltek a napok, de majd belejövök és akkor csökken a reakcióidőm is :)

    VálaszTörlés
  2. Olvastam és amint lesz időm, idebiggyesztem. Mming nem ide, hanem a bejegyzésbe. Te is írtál, és más is, és mindkettő nagyon jó és mindketten olyan témákat feszegettek, amiről szerintem mindenkinek jól esne többet beszélni/tapasztalotcserélni. Mindenesetre köszi, a válaszokat is, a bátorságot is, az erre szánt időt is. Remélem nem (nagyon) erőltettem másokra, azt ami nekem fontos.

    VálaszTörlés