2009. június 16., kedd

Dohányzásos sztori - Második rész



A történet folytatódik.

Miután sikeresen eláztattuk a házmestert, alkalmam nyílt beszélni vele arról a témáról, amelyet a minap a lépcsőházban feszegettem intelligens lakótársaimmal. Udvarias kérdéssel indítottam:


Mit kell tennem annak érdekében, hogy a dohányzás mint olyan illegális és tiltott tevékenységgé váljon a lépcsőházunkban?


(Ahhoz, hogy a történet kerek legyen, tudni kell az öregről, hogy nagyjából láncdohányos és sárga a feje a nikotintól.)


Ő így folytatta:


Szóval maga volt az? Említették itt a lakók, hogy valaki a lépcsőházban szóvá tette neki, hogy itt dohányoznak – egy fiatal, szőke, harminc körüli hölgy..”


(Kurvák. Nem is nézek ki harmincnak. A koromra gondolom az intelligens kérdésfeltevésemből és némi tanultságról bizonyosságot adó válaszomból következtethettek)


Majd folytatta – "A törvény (!) a társasházakra nem vonatkozik. Megszavaztathatja a társasház lakógyűlésével egyszerű többséggel a lakók egy tizedének kezdeményezésére, de úgysem fog sikerülni, mert nagyon sokan dohányoznak a lépcsőházban".


Mindeddig kedves voltam és udvarias, de itt megint mintha elpattant volna valami idegszálam és a házmesternek is kifejtettem az ide kapcsolódó gondolataimat – nem bánom én, hogy dohányzik, de tegye az erkélyén vagy a lakásában, de ne közösségi helyiségben, ahol vannak emberek akik az egészséges életmódot választották szemben az aktív (passzív ) dohányzással.


Mondandóm süket fülekre talált. Stratégiát váltottam és kommunikációs szakemberként gondoltam megközelítem a dolgot az emocionális oldalról és hatok az érzéseire. Ha már az észérvek nem működtek. "Mire jó a dohányzás?" – hangoztam. "Hallott már a tüdőrákról? Szív- és érrendszeri problémákról? Csúnya bőrről? Sárga ujjakról? Mert hogy az itt dohányzó kedves hölgyek is minimum hetvennek néztek ki a cigifüstben…"



"Valamiben meg kell halni" – kaptam a választ.


Majd hozzátette, hogy ő mindenkinek azt szokta mondani, hogy a nagyapja tüdőrákban halt meg és soha egy szál cigarettát nem szívott el


Kérdem én – hozunk egy ilyen döntést, miszerint elszívunk napi egy-két doboz cigarettát, amellyel aláírjuk azt a döntésünket, hogy igen lassan és fájdalmas szeretnénk meghalni – ez egy önálló döntés, senki másra nem tartozik. Én, aki nem ezt választom – bár gőzöm sincs, hogy mikor fogok meghalni, igaz gyakran vizualizálom a békés elalvást 92 éves koromban – miért kell ennek minden káros következményét elviselnem?


Majd amikor ez az ember fekszik a kórházban – és megerősítem, hogy a kezelése az én adóforintjaimból is megy – mondjuk az ötödik kemoterápia után, esetleg már csináltak egy lyukat a gégéjén, megkérdezném tőle:


Kérsz egy slukkot? Naa, szívjál el egyet. Szóljál anyádnak is meg a szomszédnak és szívjátok együtt. A törvény nem tiltja.


Nem tudom mennyi energiát érdemes fektetni egy lakógyűléses dologba? Senkit nem ismerek. Nem hogy ebben a lépcsőházban, de még a másikban sem. Érdemes erre józan észt, időt és energiát pazarolni? Lesz hatása vagy vajon csak azt érem el, hogy mindenki megismer és megutál a lépcsőházban? No nem mintha egy másodpercig is érdekelne bárki véleménye is. Körbe vagyok lőve hülyékkel.


Arra viszont gondoltam, hogy a nyilvánossághoz fordulok. Érdemes lenne a témát megpendíteni egy Napló című műsornak vagy Pimasz Úrnak. A parlagon hever az egész. Felajánlanám, hogy ide kijöhetnek forgatni, és akkor tessék szépen arccal és névvel felvállalni, hogy igen, én kérem szívom és nem érdekel mások egészsége és magasról teszek a jószomszédi (v)iszonyra.


Vagy beköltöztetem a már korábban említett családot.


Ma már nem ventiláltam. Inkább szomorú lettem és csalódott.


Látva, tudva és a saját bőrömön érezve a mai gazdasági, politikai és társadalmi állapotok mellékes hatásait, megkérdezem hangosan, hogy milyen változást várhatunk bármilyen társadalomtól, amelynek tagjai ilyen attribútumokkal bírnak? Nem általánosítok és demagóg sem szeretnék lenni, de ha egy 120 lakásos társasház lakóinak ötven százalékától minimális belátást és nyitottság sem láthatok egy másabb életre, akkor az ilyenfajta emberek a populációnak vajon mekkora hányadát alkotják?


Pedig csak két lépést kellene megtennie, hogy a lépcsőházon kívülre jusson. Két lépést.


Ha belülről nem fakad az igény arra, hogy önmagunktól megtegyük azt a két lépést, egy Jézus bőrébe bújt Barack Obama sem tudna rajtunk segíteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése