2009. június 12., péntek

A dohányzás káros az egészségre

Nagyon különleges élményben volt ma részem a kőbányai panellakásom nem különösebben szép lépcsőházában. Amúgy sem voltam jó passzban, biztosan van valami holdtölte vagy holdfogyta, mert egy csúnya nézésre simán ütni tudtam volna.

A lépcsőházba érve – aminek egyéként elöl is és hátul is van ajtaja – az helyzet fogadott, hogy három tősgyökeres hungária körúti lakótársam bőszen szívta cigarettáját pontosan a lépcső és a lift közötti mintegy 1,2 négyzetméteres területen. Egy zárt lépcsőházban. Archetípusai voltak mindannak, ami eszünkbe jut, amikor kiábrándult, megkeseredett, boldogtalan házasságban élő, munkáját már régen nem szerető, az élet értelmét soha meg nem lelő és súlyosan magas BMI indexszel rendelkező középkorú nőket képzelünk el magunk előtt.

Annak érdekében, hogy feljussak az első emeleten lévő lakásomban, mindenképpen át kellett magamat verekednem a hölgykoszorún és az őket körülvevő, engem lakókörnyezetemben mérgező füstfelhőn. Magam mögött hagytam egy pár lépcsőfokot, amikor mintha valami idegszál elpattant volna az agyamban és sztoikus, már-már zavaró nyugalommal feltettem a kérdést:

„Megkérdezhetem, hogy miért éppen itt dohányoznak?”

Egy pillanatra csend lett, talán el is képedtek azon, hogy egyáltalán ki vagyok és mi a francokat pofázok itt és egyáltalán mi közöm van az egészhez. Így folytattam:

„Úgy gondolom, hogy ez egy lakókörnyezet, itt családok, gyerekek járnak-kelnek, mennek az otthonukba, semmiféleképpen sem gondolom, hogy bárkinek is hasznos ezt a füstöt itt szívni, ami amellett, hogy büdös, még nem is egészséges.”


A döbbent méltatlankodásra váltott és gyors reakciót szült – furcsa módon a magas BMI indexszel rendelkező nem dohányzó lakótárstól. Mondandójának fókuszában az állt, hogy ő ismeri a jogszabályt, ő olyan helyen dolgozik, ami lehetővé teszi számára, hogy ismerje ezt a jogszabályt és ő nagyon jól tudja, hogy a dohányzás itt nem tiltott, csak a közintézményekben.

A döbbenet ezúttal rám szállt és hirtelen gombóc lett a torkomban, mindenképpen csalódottan reagáltam a hölgynek:

„Elég szomorú hölgyem, hogy önnek, önöknek egy jogszabály tiltására van szükség ahhoz, hogy egy ilyen lakókörnyezetben ne dohányozzanak, ne okozzanak ilyen mérhetetlen bűzt és mindenekelőtt ne kényszerítsék passzív dohányzásra lakótársaikat.”

A dagi erre már csak annyit tudott mondani, hogy fordulhatok a problémámmal a jogalkotóhoz.

Mondtam, hogy fogok.

Majd ezután két óráig ventiláltam, olyan pipa lettem.

És akkor most jön amit nem értek.

Miért van az, hogy neki van joga dohányozni ott, ahol akar és miért van az, hogy nekem nincs jogom a tiszta lakókörnyezethez, amiért ráadásul több millió (hitel)forintot fizettem? Illetve ha nekem jogom van ehhez az áhított környezethez, akkor miért nem tudom gyakorolni? Ha nem tudom gyakorolni, akkor miért nincs lehetőségem arra, hogy jogi úton ezen jogomnak érvényt szerezzek?

Első dolgom az volt, hogy előszedtem a lépcsőház házirendjét – amelyben persze halvány passzus sem volt ilyen progresszív dolgokról.

A második dolgom az volt, hogy csatlakoztam, klikkeltem és folytattam egy rövid kis keresését a témában. Hamarosan teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a problémám nem egyedi. Törvényi szabályozás nincs, ami van az elégtelen és nagyjából semmilyen törvényes lehetőségem nincsen arra, hogy a tiszta lakókörnyezethez való jogomnak érvényt szerezzek.


A dohányosokra egyébként is ideges vagyok – illetve nem is rájuk, hanem az egész hülye országunkra, a rendszereinkre, a törvényeinkre. Hét éve tisztességesen dolgozom. Be vagyok jelentve a munkahelyem, fizetem az adókat, tisztességesen élek. Egy vagyok azon nagyon kevés ember közül, akik eltartják a társadalom nagyobbik hányadát.

Egy olyan igazságos rendszerről álmodom, ahol például egy rendszeresen dohányzó, magát tudatosan károsító ember sokkal több társadalombiztosítást, egészségbiztosítást fizet, mint én. Hiszen jóval nagyobb arányban kockáztatja az egészségét. Az én adómból ne fizessék ki senki tüdőrák-kezelését. Az én adómból ne kezeljenek senkit szív- és érrendszeri problémákkal.

Vagy ha már ilyen közvetett módon hozzájárulok ahhoz, hogy valaki egy kemoterápiának köszönhetően még 5 évig éljen és szívja a cigarettáját, akkor szeretnék jogot szerezni a tiszta lakókörnyezethez. Ahhoz, amit vettem több millió (hitel)forintért.

(Radikalizálódom. Egyre többször találok marginális választ kérdéseimre.)

Van egy kevésbé radikális és több radikális megoldási lehetőségem a körülmények megváltoztatására:

Javaslom lakógyűlésen, hogy kerüljön bele a házirendbe, hogy a lépcsőházban tiltsák be a dohányzást. A lakók egyszerű többségével megszavaztatható a javaslat.


Ha ez elsőre nem sikerül, akkor megzsarolom a házmestert, hogy szavaztassa meg a dohányzást betiltását, különben eladom a lakást az első tízfős romacsaládnak, aki a Hungárián szembejön.


Mivel jogszabály nem tiltja, pusztán figyelemfelkeltő jelleggel a lift elé tojok mindennap.

Elköltözöm és bosszúból eladom a lakást a fent említett családnak, akik bár reklamálni nem fognak füst miatt, de kevesebb fogalmuk lesz a békés együttélés szabályairól, mint nekem volt.

Aztán lehet a jogalkotóhoz fordulni tanácsért…

3 megjegyzés:

  1. Mennyit küzdök én is az ilyenekkel, pedig nálunk ráadásul tiltva is vagyon.
    Számomra a legnagyobb gond az, hogy a normális létét folytatott küzdelemben előbb-utóbb kénytelenek vagyunk radikalizálódni, ami a normális lét kárára történik. Ördögi kör, mások nemtörődömsége, szocializálatlansága miatt.

    Ilyenkor megyek vissza 20 évet és kezdem dúdolni, hogy:

    "Kézigránát kell, kézigránát kell ide
    Elhajitani, belevágni mindenkibe" :)

    Még jó, hogy tegnap futottunk és részesei voltunk a szép jelennek is!

    VálaszTörlés
  2. Jaj, már megint a szívemből szóltál. Tetszenek a megoldási javaslataid, főleg a radikálisabbja.

    VálaszTörlés
  3. A radikalizálódás európai trend. Sok mindenről tudnék még írni, csak nem tudom mennyire lehet kulturáltan és demagógia-mentesen radikalizálódni.

    VálaszTörlés