2009. április 20., hétfő

Szezonnyitás Bécsben

Ha az ember lánya nem rest, bizony különleges élményekben lehet része röpke két nap leforgása alatt. Még a Balaton Szupermaratonról tartottunk hazafelé, amikor Laca a kocsiban rábeszélt egy április közepi bécsi félmaratonra. Éppenséggel nehéz dolga nem volt.

(Új szereplő: Laca - többnyire munkatárs és futóbarát, mostanában együtt edzünk és járkálunk versenyekre.)

A bécsi félmaratonról annyit kell tudni röviden, hogy Európa egyik legnépesebb futóversenye - 30 ezer futóval és 400 ezer szurkolóval Bécs belvárosában. Engem meg aztán igazán nem nagy dolog fanatizálni az ilyen jellegű eseményekre. Így aztán hetek óta szorgosan készülgettem hol a Margitszigeten, hol a Népligetben Lacával.

Már szombaton magunk mögött hagytuk Budapestet - Gábor ezúttal velünk tartott stabil hátországként. Leszámítva azt, hogy se GPS-ünk, se normális Bécs térképünk nem volt, viszonylag hamar megtaláltuk a rajtszámfelvétel helyét. Fura ám egy vadidegen helyen bolyongani így. Itthon azért már évek óta elindulok mindenféle futóversenyeken és ismerős terep minden versenyiroda. Rajtszám, chip, póló, rajtcsomag. Póló kivételével itt is volt minden, sőt még kaptunk Goody Bag-et is, mindenféle aprósággal megpakolva a naptejtől a sebtapaszig. Mellesleg semmit nem használtam a zacsiból.




Miután megvolt mindenünk, gyors utazás Mosonmagyaróvárra, ideiglenes szálláshelyünkre. Szénhidrátfeltöltés a frenetikus és fantáziadús névvel rendelkező Brigi Pizzériában, ami nem véletlenül nem került bele Magyarország legkedveltebb étterem-kalauzába. Lazulásképpen termál fürdő, szauna és jéghideg zuhany. Ez már a Balcsin is bevált - elsőre kell lelkierő és bátorság ahhoz, hogy a forróság után elmerüljünk a merülőmedencében vagy csak simán álljunk a jéghideg zuhany alatt, de ez a fájdalmas procedúra csodát tesz az emberi testtel.


Alvás persze nem volt sok és korán is kellett kelni, aminek egy szegény ártatlan fácán látta kárát útban az autópálya felé hajnalban. 10 perce ismeretlen utakon autózva, Gábor annyira koncentrált arra, hogy biztosan felhajtsunk az autópályára, hogy nemhogy időben nem vette észre a felhajtón turbékoló fácánpárocskát, de szinte még csak fel sem tűnt neki, már csak Laca kiáltására. Akkor meg már sajnos késő lett volna fácánéletet menteni vagy csak a saját életünk árán sikerült volna. Szegény madár hiába húzta le fejét, egyszer csak KOPPP és a visszapillantóból már csak azt lehetett látni, hogy egy hatalmas tollfelhő száll a kocsi mögött és egy halott testű madár.

Felocsúdva a sokkos élményből, pikk-pakk a határon találtuk magunkat - rossz sávban, a kamionok számára fenntartott vámhivatalban. Isteni szerencse, hogy időben elindultunk, kalkulálva az ilyen előre nem látható váratlan helyzetekkel.

A rajtot mindezek után már gyerekjáték volt megtalálni. Egy hosszas sorbanállás után toitoi vécékhez fűződő viszonyomat csak tovább mélyítettem köszönhetően a reggeli izgalmaknak. A hangulat korántsem volt olyan felemelő, mint egy budapesti verseny. Hiányzott Péter Attila. És aki ismeri őt, akkor tudja, hogy miről beszélek. Itt nem volt Abba és verseny előtti pörgős dallamok, amitől már a rajt előtt a torokban dobog a szív. Volt viszont Wagner, Bach és egy csomó bécsi komolyzenész. Komolyan. Ráhangolódásképpen futottunk egy pár bemelegítő kört, mikor szemünk elé tárult az addig nem látott 30 ezres tömeg. Még semmi ehhez foghatót nem láttam korábban. Hömpölyögtek az emberek széltében-hosszábban, ameddig a szem ellátott.

Laca és Gyuri az első sorból rajtoltak és a sárga pöttyösökkel, vagyis azokkal, akik 2 óra körül félmaratont terveztek. A stratégiám az volt, hogy 10-ig viszonylag könnyedén futok, 15-ig meglátom mennyi erőm van, aztán pedig ami a csövön kifér.

Vidám városnézős hangulatban telt az eleje. Élveztem minden percet. A tömeget. A bécsi épületeket. Parkokat. Az elsőholtpont 12 körül jött, de hamar el is múlt. Aztán 14-nél jött a meleg. Akkor már vagy 2-3 km-t a napon és aszfalton tettünk meg. Éreztem, hogy szomjas vagyok és ezzel együtt jött az elmaradhatatlan hasmenés 15-nél.


A fenti kép tökéletesen illusztrálja - köszönhetően a Nike+ technológiának - hogy a folyamat hogyan fokozódott. Lassan kezdtünk beérni a Mariahiflerre, amikor egyre csak lassítanom kellett és 17-nél eljött a vég. Előttem egy csaj behúzott egy kebaboshoz és már én is a következő alkalomra vártam, amikor egyszercsak megláttam egy toitoit. A Mariahilfer közepén - természetesen a futóknak bekészítve. Arra sem volt időm, hogy legalább lehalkítsam a Paradise City-t. És mint aki jól végezte dolgát, mosolyogtam egy nagyot az éppen ott álló szurkolókra és végre elkezdtem futni, úgy ahogy szerettem volna. A képen ezt a felfelé ívelő vastag zöld vonal jelzi.

Kitérővel együtt is egyéni csúcsot futottam félmaratonon, három percet faragva korábbi időmből. Ha nincs az a kitérő...


ps. Laca a 17. helyen végzett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése