2009. március 1., vasárnap

It's just rock 'n' roll - Oasis koncert Bécsben

- Vendégszerző bejegyzése -

A koncertre járás menő dolog. Azt hiszem ezzel mindenki egyet ért. Kedvenc együttesed fellépését élőben megtekinteni még menőbb dolog. Ez is tiszta sor. Kedvenc együttesedhez visszatalálni meg egyenesen felemelő érzés. Nos, akkor következzen annak a története, hogy fedeztem fel újra azt, amiről már majdnem azt hittem, hogy elveszítettem. És végül az is kiderül, hogy most akkor menő vagyok-e vagy sem.


A szerdai, jól sikerült meglepetés buli után nem sok idő maradt a pihenésre, Robi délután fél háromkor már a parkolóban várakozik, álmatag fejjel igyekszem le, kezemben egy zacskó tegnapról maradt sütivel és egy ásványvizes üvegnyi Ikeás „málnával”. Nem esik az eső, király, nem szeretünk szar időben utazni. A pesto-s, csirkemelles, mozarellás szendvics a mosonmagyaróvári MOL kúton nagyon üt, a tank is tele, irány Bécs, ahol szokás szerint nagyon hideg van, szemerkél az eső és orkán erejű szél tombol. Hiába a sok Starbucks na, én valahogy még nem tudtam a szívembe zárni ezt a várost. Talán majd legközelebb, ha egy kicsit jobb idő lesz.


A Stadthalle előtt szép nagy kígyózó sor, úgy tűnik sokan kíváncsiak a britpop egykori nagy ászaira. Elég későn érünk oda, fuck, nem lesz jó helyünk odabent. A sorban állva lépten-nyomon magyar szó üti meg a fülünket, már-már úgy tűnik több a magyar, mint az osztrák. Szerencsére. A sorban ácsorogava ugyanis önkéntelenül is felöltöm a kötött, szociológus garbót és a vastagkeretes szemüveget és figyelni kezdem a várakozás feszültségét különböző módon levezető, körülöttem levő emberpéldányokat. Végérvényesen és visszavonhatatlanul arra a megállapításra jutok, hogy örülök, hogy nem osztráknak születtem. Ha választanom kell, akkor már ezerszer inkább egy mattrészegen a körúton tántorgó és vihorászó magyar egyetemista lányhorda, dobozos Borsodival a kezükben, mint pár talajrészeg, pirospozsgás, a Wonderwall-t arikulálatlanul üvöltő és közben sört locsoló eltévedt osztrák kamasz. Egyetértően nézzünk egymásra tanult kollégámmal és megállapítjuk, hogy ez utóbbiakat legszívesebben megdobálnánk építőkockával, mint a kezdő óvónőt első napján az oviban.


A küzdőtérre hamar bejutunk, nagyon flottul megy a kapunyitási procedúra, már-már hiányzik egy jó kis tolongás és lökdösődés, amit anno annyiszor éltem meg a Pécsi buszmegállóban péntekenként. Hatalmas meglepetés, hogy az állóhelyek lassabban telnek, mint az ülőhelyek, 10-15 méterre a színpadtól le is táborozunk. „Noel a jobb oldalon szokott állni” állapítja meg Robi, tehát pont jó helyen állunk.


Az előzenekar nevét nem tudjuk pontosan, de egész jól nyomják, annak ellenére, hogy kinézetük alapján, valószínűleg mindhárman fel voltak mentve testnevelésből annak idején. Az énekes scouser akcentusából egy büdös szót nem érteni, mindenesetre a harmadik szám után Robi megállapítja, hogy túl sok Led Zeppelint hallgathattak a srácok. Egyetértek, és hál’ istennek viszonylag hamar visszavonulót fújnak a srácok, nem vonva el fölöslegesen az időt a nap fő attrakciójától.


És akkor pontban fél kilenckor elalszanak a fények, és megszólal a Fuckin’ in the Bushes. Az intró után egyből belecsapnak a közepébe, Rock ’n’ Roll Star-ra már tombol az egész aréna. A setlist mondhatni a szokásos recept, a régi nagy slágerek közé beékelődnek a legújabb anyag legjobb pillanatai, elhangzik a Wonderwall is, hisz sokan a teremből csak azt ismerik, majd a végén jól megénekeltet mindenkit Noel. A recept tehát egyszerű, ráadásul Andy és Gem majdhogynem elalszik a színpadon, Noel is kicsit visszafogottan teszi a dolgát, Liam meg önmagához képest kifejezetten kedves, megtapsolja a közönséget a számok között és nem küld el senkit az anyjába. És mindezek ellenére mégis működik a dolog. Hogy miért? A válasz egyszerű: azért mert az első két album számai egytől-egyig szenzációsak, és azok utáni slágerek is minimum jók. Felemelő élmény hallani ezeket a dalokat azoktól akiké, úgy hogy ott és akkor mindenki számára ugyanazt jelenti üvölteni a tömegben a Cigarettes & Alcohol vagy a Slide Away refrénjét. Hiába, ez a zene annyira fasza és belevaló, hogy még úgy is igazi élményt jelent hallani élőben, hogy már nem áll ki a heroinos tű a srácok kezéből. Mindent a helyén kell tudni kezelni. Az Oasis sem több egy jó kis rockzenekarnál, akik ütős rock’n’ roll slágereket tudnak gyártani. Nem kell mélyebb értelmet keresni a dologban, meg kell hallgatni, élvezni és kész.


Kicsit szomorúan készültem életem első Oasis koncertjére. Nem mondtam senkinek, de ezen az estén szándékoztam búcsút venni az Oasis-től, mint „A” kedvenc zenekaromtól. Na persze, nem arra gondoltam, hogy soha többet nem hallgatom a zenjüket, csak ma már annyi minden más van, ami jobban tükrözi azt, aki ma vagyok. A Radiohead sokkal finomabb, az Interpol sokkal megrázóbb, a TV on the Radio sokkal izgalmasabb, a Killers pedig sokkal slágeresebb. Csak hogy néhány ismertebb példát említsek azok közül, akiket az utóbbi 2 évben sokat hallgattam. Már rég úgy éreztem, itt az ideje megválni a nagy A-tól, és beolvasztani a többi szimplán kedvelt zenekar közé. Mint egy elmúlt szerelem, felnőttünk, nincs értelme tovább fenntartani a látszatot. Megváltoztunk mindketten, és hát ez az este pedig kitűnő alkalomnak látszott a „szakításra”.


Csak hát a dolog fordítva sült el. A fájdalmas búcsú helyett az este éppen arra világított rá, hogy az Oasis-nek ma is ugyanúgy helye van a kedvenc zenéim között, mint korábban. Csak mindent a helyén kell kezelni, ugye. És hogy menő dolog-e énekelni a Don’t Look Back in Anger tökéletesen értelmetlen refrénjét egy 7000 fős tömegben? Nos a válasz azt hiszem egyértelmű:



video


- Gábor -

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése