2009. február 23., hétfő

A fiatal középkor kezdete

Egy pár hete már van egy kedvenc témám - többnyire belső dialógusokban és egyre többször reggel a tükör előtt - mégpedig az öregedés. Folyamatok, amelyek bár tudtommal, de akaratomon kívül és túl azon a ponton történnek, ahol én már befolyással lehetek rájuk.


A hajszálaim őszülnek. A szemem romlik, körülötte apró vékony ráncok. A két cicim egyre inkább fesztelen. Sőt mintha a gravitációval egyenesen arányosan kezdenének ereszkedni lefelé. Pedig hol van még a szoptatás. A fenekem pont olyan mint a narancs bőre. A lábfejemen nő a bütyök.

(Zene indul)

Hasított a gondolat, hogy öregszem és egyszercsak meg fogok halni. No nem mintha eddig az örökkévalóságban hittem volna, csak az ember ezzel úgy konkrétan nem foglalkozik nap, mint nap. Ősbizalom. Tudom, hogy létezik az a dolog, de velem nem történhet meg. Ez nem része a mindennapi diskurzusoknak. A tévében vidám filmeket nézünk és a polcról vidám könyveket veszünk le. Ha mégsem vidámak, csak legyintünk...ugyanmár...fikció.

Kitaláció.

De esténként, amikor már sötét van a szobában és lecsukom a szemem, akkor jön valami fura kétsébeesés. Mi lesz, ha meghalok? Fájni fog? Fogom tudni? Mi lesz utána? Pokolra kerülök vagy a mennybe? Vagy ne talántán reinkarnálódom? És ha igen, mi leszek? Bogár? Hal? Papucsállatka? Szupermodell? Birkapásztor Mongóliában?

És mi lesz, ha anyáék halnak meg? Ki marad nekem a Földön, ha ők nincsenek? Mi van, ha nem érinthetem meg a kezüket még egyszer? Ha nem hívhatom fel őket mindennap?


Félek a haláltól. Az sajátométól. A családométól. Igazságtalan.

Megszületünk. Megtanulunk egy sor dolgot. Beszélni. Járni. Olvasni. Számolni. Megtanuljuk mi helyes és helytelen. Megtapasztaljuk az örömöt és bánatot. Szerzünk barátokat és elveszítjük őket. Megtanuljuk a szorzótáblát és hogy hány fokon forr a víz. Érettségit, diplomát szerzünk. Leválunk a szülőkről, önálló életet kezdünk. Lakást veszünk. Dolgozunk. Felmondunk. Sikereket érünk el és kudarcot vallunk. Megházasodunk, önálló életet termetünk valakinek. És egyszer csak vége lesz...

Nem akarok meghalni, mert annyi mindent nem csináltam meg, amit meg akartam csinálni és olyan végtelenül kevés ez az egy élet. Nem akarok meghalni, mert nem tudom mi van utána. Régóta félek attól, hogy nem látom a jövőt. Persze senki sem látja. De nálam nincsenek meg azok a képek, amelyek mások fejében megvannak. Férjhez menni hófehér habos-babos ruhában. Gyereket vinni reggel óvododába. Kertes ház teraszán ülni egy egy jó könyvvel. Sosem mertem kimondani, még szinte magamban sem, mert attól féltem, ha kimondom, akkor valóra válik, az hogy nincs jövőm.

Félek az anyukám és apukám halálától. Fura. Minél idősebb leszek, annál jobban. Hisztérikusan. Magam sem gondolnám. Félek attól, hogy ha nem lesznek, akkor mi lesz velem. Mi lesz azzal a feltétel nélküli elfogadással és szeretettel, amit tőlük kapok ebben az életben?

Katalinnal most ilyenekről beszélgetünk. Legutóbbi találkozásunk óta ő az édesapját veszítette el. Tegnap mindenketten talpig feketében ültünk egymással szemben - ezúttal én ültem a nagyobbik fotelban. Ő gyászol. Én csak simán feketét húztam magamra reggel. Még jobban egymásra hangolódtunk.

Azt mondja, hogy amíg nem barátkozom meg a halállal, igazán sosem leszek boldog. És hogy a halálban az a szép, hogy nem tudjuk milyen. Olyan, amilyennek teremtjük, elképzeljük. Nem tudjuk, hogy van-e túlvilági élet. Van-e mennyország és vajon tényleg Szent Péter enged-e be a kapuján. Már ha van. Van-e újjászületés. Vajon voltam-e már valaki egy előző életben és vajon leszek-e valaki ezután. Vagy egy másik dimenzióba kerülünk? Vagy csak egyszerűen lebomlik a testünk és megszűnünk létezni?

Nem vagyok vallásos. Nem hiszek az egyházban. Nem ismerem a keleti filozófiát.

Ami egyébként elég nagy kár, mert most aztán igazán jól jönnének. Így a magam hitrendszerét kell kialakítanom. Fiktív finalizmusokat kell teremtenem magamnak - ki kell találnom, hogy mikor és hogyan szeretnék meghalni. Beépíteni a gondolkodásomba például, hogy 97 évesen szeretnék meghalni futócipővel a lábamon, ágyban párnák közt, úgy hogy némán kilehelem a lelkem egy szuperfantasztikus nyugdíjas otthonban egy óriási scrabble parti után. Fájdalommentesen.

Lehet, hogy majd le is rajzolom. A vizualizáció komoly és rendkívül hasznos pszichoterápiás módszer.

Oka van ennek, hogy ezek most jelenkeznek az életemben. Egyrészt van egy űr, amit fel kell töltenem. Kérdéseimre fiktív válaszokat kell fogalmaznom. Másrészt változom. A pszichológia szerint legalábbis mindenképpen. Tudatalatt vetkőzők le olyan személyiségjegyeket, amelyeket meghaladtam. Kérdésekben mindig is jó voltam, de jó hír, hogy legalább fejlődök. És mellesleg a lélekben nincsenek ősz hajszálak...

A harmincadik életévemet ilyen komoly gondolatokkal köszöntöm.
Folyt. köv.

3 megjegyzés:

  1. Szia Szülinapos! :) Isten éltessen e hasábokon is! Vidám a felütésem, de valójában szomorú lettem, mikor a soraidat olvastam. Sajnos igen korán, 18 évesen veszítettem el az édesapámat. Kicsit még benne voltam a lázadásban és mai eszemmel úgy érzem, hogy akkor és a betegsége előtt nem úgy voltam mellette, ahogy ma mellette lennék. Nem mintha nemtörődöm lettem volna akkoriban, csak ha tudtam volna, hogy ilyen kevés ideig lesz velünk, jobban értékeltem volna az együtt töltött pillanatokat. Hiába, még nem nőtt be a fejem lágya akkor. Az évek múlásával én is azt veszem észre, hogy több időt próbálok szakítani arra, ami igazán fontos. Például arra, hogy rendszeresen, hetente átmenjek a szemben lakó imádott Nagymamámhoz, hogy időt szakítsak arra, hogy Anyukámat felhívjam vagy találkozzunk rendszeresen, mert neki ez fontos. Hogy végighallgassam a nővérem sokszor hosszúra sikerült élménybeszámolóit a ki-mit csinált kategóriában, mert neki ez fontos, hogy elmondhassa. Általában igyekszem úgy szeretni az embereket, ami a szeretetnyelvük (olvastad e témában Gary Chapman könyvét?). Persze néha nem sikerül, de sokkal tudatosabb vagyok e téren, hogy később ne bánjak meg semmit.
    És én is gyakran betojok, hogy fáj-e meghalni, milyen lesz, vajon tudni fogom-e, hogy most AZ történik. Aztán elhessegetem ezeket a gondolatokat.
    Az a jó, hogy Neked van kivel megbeszélni ezeket. :) Lehet nekem is kellene egy "Katalin". :)

    VálaszTörlés
  2. És persze ha az ember elveszíti egy szerettét, azt sosem tudja igazán feldolgozni. Mindig fájni fog és mindig ott lesz az űr, amit maga után hagy. Szerintem az a fontos, hogy úgy érezzük, kihasználtunk vele minden lehetséges pillanatot.

    VálaszTörlés
  3. lehet hogy csak a pillanatnyi hangulatom ilyen, de a valtozastol kell a legkevesbe felni. nyisd ki az ajtot, hatarozottan lepj be, tard szet a kezed, es mond azt, hogy "Hello! Itt vagyok! Orulok, hogy megtapasztalhatlak..."

    VálaszTörlés