2009. február 13., péntek

Zenék az életemből

Bálinttal beszélgettünk a minap arról, hogy mennyire jó érzés tud az lenni, amikor hallasz egy régi dal(lamo)t és a hangokkal egy pillanat alatt visszajön minden érzés, amit akkor hallottál. Pontosan tudod, hogy merre jártál, mit láttál, mit éreztél, az életed melyik szakaszában voltál. Fent vagy lent. Egyedül vagy párban. Itthon vagy külföldön. Reggel volt vagy este. Sütött a nap vagy esett az eső.

Ezen gondolkozom napok óta és végeztem egy kis összesítést.

!!!BREAKING!!! - ZENÉS BEJEGYZÉS KÖVETKEZIK


1. A korai időkre nagyon nehéz visszaemlékezni, mert ugye akkor még nagyon kicsit voltam. Több jelöltem is lenne, akik mind meghatározó élményben részesítettek, de ha a legrelevánsabbat kellene választanom, akkor az azt hiszem Halász Judit lenne. A második helyre szorul a Paff, a bűvös sárkány (a dal jelentését felnőtt koromban újraértékeltem, miután hallottam egy olyan városi legendát, hogy a 100 Folk Celsius talán nagyon be volt tépve, mikor ez a dal született.) A dobogó harmadik fokán pedig talán a ZZ Labor állna, de ez így (mindjárt) 30 évesen vállalhatatlan. Szóval Halász Judit. Azért is, mert bakeliten hallgattuk és talán Helikoffer volt a kedvenc lemez (akkor még így hívtuk , nem albumnakés volt A és B oldal is) címe és valami fura - öt éves fejjel értelmezhetetlen - repülő bőrönd volt a borítóján, így mondhatni a vizuális élmény is élénken él. A kép egy "bakelites" buliból származik, anyukám lőtte rólunk. A háttérben az lemezjátszónak, ami autentikus képet fest a kor szelleméről.



2. Amikor egy kicsit nagyobb lettem, engem is magával rántott 1989 és a Lambada lendülete. Amellett, hogy iszonyatosan sajnáltuk, hogy mi már nem leszünk úttörők (pedig a fiók mélyén már ott lapult a vörös nyakkendő és a fehér ing), minden magára valamit is adó általános iskolás lány Kaomát hallgatott. És bizony kőkeményen nyomta a lambadát otthon a tükör előtt. Ez a dal azért is fontos, mert nekem a sok reggeli úszás miatt mindig rövid hajam volt, de amikor megláttam a csajt a klipben, teljesen rákattantam a hajára és én is mindjárt olyat akartam. Ráadásul akkoriban jelentek meg az első vidal sasson wash&go csakmegmosomahajamésmárindulokis reklámok, gyönyörű hajú (nyugati) lányokkal és én egyre inkább csak hosszú loknikra vágytam. A képet azért csatolom - bár ez jóval 1989 előtt készült, de jól szemlélteti az akkori hajviseletemet, amit viszonylag sokáig hordtam.

3. A felső tagozat menthetetlenül hozta magával a Jason Donovan korszakot. Itt már jöttek az igazi, magukkal ragadó érzelmek. És bizony az első lángoló szerelem, amit egy tőlem négy évvel idősebb fiú iránt éreztem..aki persze sosem lett az enyém. Ha-ha. Tisztám emlékszem a képre - 2 szobás klasszikus negyedikemeleti panellakás, klasszikus sárgás-barnás padlószőnyeg, ami a fenti képen jól látszik, klasszikus függönyök. A klasszikus tapétát sűrűn és jótékonyan takarták a nyersgumival falra ragasztott Kylie és Jason poszterek. Fekszem a földön a kisszobában, előttem egy füzet, a kétkazettás Philips magnó (menő volt akkor, fater Drezdából hozta) és jasondonovan dalszöveget kaparok a lapokra - teljesen egyértelműen hallás után, fonetikusan. Dú ví gada széj gudbáj...

4. Aztán jött a gimi. És a diszkókorszak. Leninvárosban túl sok lehetőség nem volt. A rendszerváltás méltán népszerű Néva éttermét Coco-Bellora keresztelték egy tollvonással. Péntekenként igazi kisvárosi diszkó volt - az elmaradhatatlan Depeche Mode-dal és pogózással. Nem emlékszem, hogy valaha is pogóztam volna, de a mai napig meg tudnám mondani, hogy kik voltak akkoriban depesesek. Kis város. Mindenki ismer(t) mindenkit. A Coco-Belloban felcsendültek a Photographic című opusz első ütemei, beindult a stroboszkóp és ez a pár stabil figura, fehér atlétában, fekete kabátban, depeses séróval pikk-pakk a táncparkett közepén termett. Amire még nagyon élénken emlékszem, hogy este tízre bizony otthon kellett lennem.

5. A késői gimis évek másik meghatározó bandája a Gipsy Kings volt. Hát igen, akkoriban még nem igen büszkélkedhettem kifinomult stílusérzékkel és ezek a zenei korszakok igen sűrűn váltották egymást. De ekkora legalább már voltak igazi gimis barátnőim. Csilla és Timi. Ó, micsoda nyarak. Érettségi után, túl az első cigin és az első cherryn a Fakocsmában. Én éppen benne voltam az első igazi gimis szerelemben. Magas, jóképű, kosaras és népszerű. A jogi egyetemre készültem. Azt terveztük, hogy lesz egy fekere porchsénk, szakadt Levi's 501-esben fogunk járni, fehér atlétában és nagyon vagány Oakley napszemüvegben. Külföldön fogunk élni, ahol ő híres kosaras lesz, én meg elismert jogász. Gyakran meglátogatjuk majd Csillát, aki akkora már befutott színésznő - Tschylla Walter néven - és utazgatunk kontinensről kontinensre. Persze a szerelemnek vége lett, de Csillával gyakran jártunk azon a nyárom a Joker bárba, ahol mindig bedobtunk egy pár húszast a zenegépbe egy kis Gipsy Kingsért.


6. Az Úr kétezredik évében összeszedtem minden bátorságomat és leléptem a nagy Egyesült Államokba három hónapra. Gondoltam tanulom a nyelvet és látok egy kis világot. Akkoriban volt egy szuperfantasztikus Sony discman-em (anyám, ha a gyerekem majd elolvassa ezt a bejegyzést egyszer, gőze sem lesz arról, hogy mi az a discman) és nem tudom milyen oknál fogva, de mindösszesen két darab cd lemezt vittem magammal - a Csinibaba volt az egyik (amit később elajándékoztam New Yorkban) és Moby Play c. albuma volt a másik. A Csinibabát sosem hallgattam, ellenben a Play minden rezdülését ismertem. Ami ehhez az albumhoz legerőteljesebben kapcsolódik, az egy 24 órás trip keresztül az Egyesült Államokon busszal. Ha ezt az albumot hallgatom, pillanatok alatt előttem van a Greyhound logója, a Chicago-i buszpályaudvar, a hippi indián, aki mellettem ült és a bölényes sztorit mesélte, a csávó, aki végig mögöttem ült és Mainbe utazott. Akkoriban 75 kg voltam köszönhetően a tápanyagokban szegény, ám tartósítószerekben és mesterséges aromákban annál gazdagabb amerikai élelmiszereknek.



7. Az egyetemi évek alatt többször is el akartam menni Quimby koncertre. Egyszer sem sikerült, mert valahogy mindig olyan jól sikerült a bemelegítés, hogy a koncertig már nem jutottunk el. Már régen Budapesten laktam, amikor lett egy szuperfantasztikus lakótársam Andris személyében, aki bepótoltatta velem az előző évek mulasztásait. Május volt és mentünk dolgozni. Mivel Andris egy nagyon rendes srác alapvetően, gyakran megesett, hogy elfuvarozott a híres minisztériumba dolgozni. Sütött a nap, le volt tekerve az ablak. Toyota Carina-E. Még mielőtt fel akarták volna törni a tizenháromban. Kilőttünk a Bulcsú utcából, át a Vácin, be a Gogolba és balra a Pannónián. És akkor megszólalt a Quimby. Na ezt a reggelt azóta sem feledem.




8. Utolsó előtti következik. Már a minisztérium utáni korszakból. Azokból az időkből, amikor azt hittem, hogy rám fér a frissítés és 5 év közigazgatási gyakorlat után jót fog tenni a profitorientált világ. Hihetelen naiv módon elkezdtem dolgozni egy ázsiai vállalatnál - elkövetve életem eddigi legnagyobb baklövését. És akkor megkezdődött a hajnali és esti buszozás Dunaújvárosba, amit mp3 lejátszó nélkül aligha lehetett volna túlélni. Sötétben indultam el otthonról és sötétben értem haza. Egy megállót mindig kellett mennem metróval a Nyugatihoz, mert csak ott állt meg a céges busz. Akkor kaptam rá az Audioslave-re és Tom Morello basszusszólójára a Like a Stone című dalban. A hiedelemmel ellentétben a dal nem a szerelemről szól, hanem a halálról. Chris Cornell furcsa figura. A banda azóta már a múlté - mintahogy én is sikeresen leléptem a sárgáktól - Chris szólózik, Tom pedig újra összeállt a Rage Against the Machine többi tagjával.

Most ugye ide kéne tennem a linket a youtube videóhoz, de a kód helyén csak angol nyelvű visszutasítást találtam - embedding disabled by request. Azért itt az url.

9. És akkor amiért elkezdtem ezt az egészet. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy valami ütős sláger jön a végére, ki kell ábrándítanom, hogy nem ez fog történni. Csak ez volt a kiindulópont, amikor elkezdtünk Bálinttal beszélgetni. Kate Nash-el közel egy éve ismerkedtem meg, nem éppen kellemes lelki állapotban. Ő legalább annyira pipa lehetett a palijára aki kirakta, mint én, így a dalszövegeken keresztül (dickhead, shit song),hamar sorsközösséget vállalatunk Aztán nem hallgattam, aztán tavasszal márciusban Barcelonában megint előszedtem, de aztán megint letettem, mert elegem lett az önsajnálatból. A Kate Nashéből. Valamelyik reggel a Petőfin ment a Mouthwash. És beugrott az egész megint. Tavasz Barcelonában. Gaudi. Egyedül a tengerparton mezítláb. Márciusban. A homokba rajzolt szívem és az a fájdalmas érzés, hogy bárcsak megoszhatnám ezt a pillanatot valakivel. A szívet lefényképeztem és ha jól emlékszem felhívtam Csillát.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése