2009. január 29., csütörtök

The cornerstone of any nutritious breakfast

asd
- Vendégszerző bejegyzése -
asd
A fent említett mondat a Ponyvaregény egyik jelenetében hangzik el, mielőtt Vincent és Jules, a két bérgyilkos eltenné láb alól Brettet és társait, akik “baszogatták” a nagy Marsellus Wallace-t, aki ugyebár nem egy “picsa”.

Brettéket éppen reggelizés közben zavarják meg, Jules pedig nem tud ellenálni az asztalon heverő Big Kahuna Burgernek, és mielőtt lepuffantaná Marsellus hűtlen üzlettársait, egy rögtönzött burger-monológ keretében olyan jóízűen kóstol bele Brett félbehagyott reggelijébe, hogy még annak is összefolyik a szájában a nyál, aki korábban a McDonald’s szó puszta hallatán is fölényes fejcsóválás kíséretében, látványos rosszallással ráncolta össze homlokát.

És hogy hogy jön ez ide? És egyáltalán mit keresek én itt? Nos, önként vállalt számüzetésünk a gyorsétterem-mentes életbe bizony jóval nehezebben telik számomra, mint ahogy azt előzetesen gondoltam volna, ezért megkértem eme blog büszke tulajdonosát, had osszam meg ezen a fórumon a burger-addikciómhoz kapcsolódó elvonási tüneteimet, talán így könnyebb lesz elviselni az elviselhetetlent.

Elöször is azonban tisztázni kell, hogy miről is van szó. Nem akarok sem elkeseríteni, sem megsérteni senkit sem, de a lakókocsis büfékben kapható, csalamádéval töltött, száraz, megmikrózott pufizsemlében árult, olyannyira magyar kreáció sajnos nem a ham-burgerfélék , hanem csakis a Jóisten és Darwin valamiféle közös, fura tréfájaként létrejöhetett patkány-burgerfélék családjába tartozik. “Ketchup,Mustár,Majonéz?” Egyik sem. Én inkább egy amerikai gyorsétteremláncból származó, sztenderdizált termékre vágyom.

Ahhoz, hogy megértsük függőségünk mikéntjét, fel kell térképeznük, hogy miért is szeretjük oly annyira imádatunk tárgyát. Nos, mi sem egyszerűbb ennél. Mint ahogy a dohányzáshoz kapcsolódó függőség esetében, itt is az egyik (, ha nem A) legfontosabb összetevő a fogyasztáshoz kapcsolódó rituálé. Gyere, tarts velem erre a pszichedelikus utazásra! (Figyelem, az alábbi bekezdésekben található mondatok megzavarhatják egyesek nyugalmát!)

A gyorsétterembe belépve első csapásként a frissen sült burgonya illatával találjuk szembe magunkat, már az elején térdre kényszerítve ezzel, a korábban talán még az ellenállás gondolatával kacérkodó szaglószervünket. A minket körülvevő színes asztalok, székek precíz, szabványelrendezése mind-mind azt az érzést erősítik bennünk, hogy egy jobb, boldogabb világba léptünk be. A pult mögött nagy a sürgés-forgás, mindenkinek meg van a dolga, ki a rendelést veszi fel, ki a húst süti, ki pedig a különálló részeket varázsolja egységes, fogyasztható egésszé. A mukafolyamatnak pedig, az olajsütő időnként megszólaló pittyegése ad ritmust. Az óramű pontossággal működő gépezetet pedig a rendszerint a többiekétől eltérő öltözetet viselő, Manager felügyeli. “Szia!Segíthetek?” Hát persze. Miután a kedves egyenköpenyes, egyensapkás eladó felveszi rendelésünket, hamarosan helyet kereshetünk magunknak boldog, falatozó társaink között.

Helyet foglalva, tálcánkon a kért termékekkel, nekikezdhetünk az ételek eltűntetésének. A tudomány mai állása szerint a hamburger elfogyasztásának két útja létezik. Ehetjük úgy, hogy a terméket körülölelő, finom tapintású papírfóliát csak félig hántjuk le, és kézzel közvetlenül nem, csak szájjal érintkezünk a szendviccsel. A másik verzió (un. Naked burger style, keleti parti szlengben 2Hands style) szerint pedig két kézzel, két oldalról markoljuk meg a burgert és harapunk nagyot a fennmaradó, üres részbe. A burgerfogyasztás folyamatát 2, azaz kettő esetben illik csak megszakítani: a korábban már említett friss, sós sültkrupliért való nyúlás, illetve az üdítőital magunkhoz vétele miatt. Az étkezés befejezésének folyamata pedig 3 egyszerű lépésből áll: 1. A megmaradt csomagolóanyagok gombóccá gyűrése. 2. A krumpli miatt a kezünkön ragadt “kosz” (szigorúan idézőjelben!) eltávolítása, kezünk lágy, taps szerű összedörzsölésével, majd szalvétába törlésével. 3. Az utolsó korty elfogyasztása szívószálunkon keresztül a pohár alján, az olvadozó jégkockák között felvizeződő, megmaradt finom üdítőitalunkból harsány szürcsögés kíséretében. A 3. lépést ki-ki vérmérséklete szerint egészítheti ki diszkrét avagy hangos böfögéssel, esetleg ezek lágyabb formájaként számontarott „Áhhh” hanghatás kibocsátásával.

Az étkezés melléktermékeként a tálcánkon maradó anyagokat szigorúan a szemétgyűjtőbe ürítjük és nem pedig otthagyjuk az asztalon, még több munkát adva ezzel az amúgy is éhbérért dolgozó takarítóknak. Most már tényleg elhagyhatjuk az éttermet és kifelé menet még körkörös mozdulattal megdörzsölhetjük pocakunkat: “Jót ettünk!”

Tudom, tudom. Ízfokozók. Cukor. E, mint Egészséges Életmód. És a McDrive-ban meg állandóan töketlenkednek az eladók. De most ne hántorgassuk fel a régi sebeket. Emlékezzünk csak a szépre!

Hiszen akaratom napról-napra erősebb, fokozatosan veszi át a hatalmat az egyre távolabb kerülő függőség kínzó érzésén, és be kell vallanom, sokat segít a nehéz időszak átvészelésén a fent már említett blogtulajdonos finom főztje is, amely egy új, jobb utat mutat kallódó lelkemnek. És mivel már látom az alagút végét, könnyedén tudom kimondani, és ezzel egyszersmind lerázni magamról a múlt béklyóját:
Gábor vagyok, hamburgerfüggő.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése