2008. március 8., szombat

Mezítláb a parton

Nem nagyon akarok hazamenni ám.

Meghódítottam Barcelonát. Meg ő engem. A hivatalos részeken túl, mindent kihoztam a városból, amit lehetett. Voltam shoppingolni. Ettem. Ittam. Ismerkedtem. Metróztam. Fotóztam. Sétáltam. Feküdtem a homokban. Szaladtam. Elmélkedtem.

Máshogy mediterrán itt ez a népség, mint például az olaszok. Talán nem annyira temperamentumosak, de ettől sokkal bájosabbak. Pedig én aztán szeretem a digókat is.Itt nincs kosz, mint Rómában vagy Nápolyban. Nincs bűz és szmog. Itt báj van. És az emberek hihetetlenül extrovertáltak. Úgy élnek, mint akiknek egy életük van. Ez furán hangzik, elsőre én is röhögtem rajta, de aztán ha jobban belegondolok, olyan sokszor elfelejtjük, hogy egy életünk van és azt talán élvezni kéne.

Itt nagyon jó volt metrózni, mert az egész várost ellepik a különböző színű és hosszúságú metróvonalak össze-vissza. Tegnap volt olyan, h 15 percet bolyongtam lent a föld alatt, mire az egyik vonalról átértem a másikra. Megnéztem a La Pedrera házat tegnap, a Casa Batllot, a Sagrada Famiglia templomot. Ez mondjuk elég fura egy templom volt, inkább félelmetes, mint szép. Gigantikusan nagy, de nem úgy mint egy Notre Dame, hanem olyan ijesztő. Az építkezés közben Gaudit közlekedési baleset érte és a tornyokat azóta sem fejezték be. Illetve azóta is építik őket.

Aztán mentem a Plaza Cataluniára találkozni a többiekkel és közben egy metróállomáson olyan élményben volt részem, amit ritkán feled az ember. (nem, nem, sajnos nem Brad Pittel találkoztam...) Belefutottam az Institute de Gospel Barcelona előadásába. Ott volt a metróállomáson vagy 3o emberke, beöltözve feketébe és énekeltek, táncoltak, zenéltek. Hihetetlen volt. Szerintem vagy 2oo ember nézte őket, úgy álltunk, mint a heringek, de egyszerűen odaragadt mindenki annyira lenyűgöző volt. Amikor a Hairből a let the sunshine-t énekelték nem tudom hány szólamban, tisztára szentimentális lettem és még a könnyem is folyt a szememből. Csináltam videót, majd valahogy ideteszem.

Azt nem is említem, h minden sarkon és minden metróállomáson van egy utcazenész.

A gospel után tapas legújabb norvég, lengyel és magyar barátaimmal. Ha itt élnék, szerintem nagy dagadék lennék 3 hónapon belül megint, mert olyan eszméletlen kaják és piák vannak, h azt elmesélni sem lehet. Jobbnál jobb halak, húsok, borok...(még jó, h hazamegyek). Mondtam a pincérnőnek, hogy nem bírok többet enni, mikor a desszertre terelte a szót, de mondta, h ne féljek, mert amint megkóstolom a krémet, tök mindegy előtte mennyit ettem, nem tudok majd ellenállni neki. És milyen igaza lett.

Ma már nem kapkodtam az ébredéssel, végre aludtam egyet, majd mivel nem találtam a do not disturb kártyácskát a szobámba, hálóingben és kis papucsban kicsattogtam és lelestem az egyik ajtóról, h hogy mondják spanyolul és kibiggyesztettem egy cetlit a kukucskáló alá. NON MOLESTARE POR FAVOR. GRACIAS. (mintha beszélnék spanyolul. Mire este visszaértem, volt igazi hivatalos NO MOLESTAR kártyám. Mindegy, értették mit szerettem volna. Reggel nagyon hivatalosan elolvastam a Financial Times-t a reggelim mellett. Na, ez még igazi újság. Igazi újságcikkekkel. Hagyományosan. Nem olyan szutyok, mint amilyen újságok nálunk vannak. Aztán a nyakamba vettem a várost.

Először Park Guell. Annyira szép és varázslatos. És megint csak egy francia példával tudnék élni. Ez olyan lehet Barcelonának, mint Párizsnak a Monmartre és a Sacre Coure (franciául sem tudok) környéke. Azok a színek és formák. Kékek és hullámok. Sárgák és ferdék. Finomak és lágyak. Nem lehet nem szeretni. Tökéletesen megfér egymás mellett a modern és a régi. Ami egyébként az egész városra jellemző. Mernek a saját kereteiken kívül gondolkodni. Teljesen szokatlan vonalak és falak vannak. Szerintem tutira ez inspirálja az itteni embereket is. Minket meg a panelek.

Visszabattyogtam a metróhoz egy kis kate nash-el a fülemben, akit biztos, h nagyon hazavágott egy pasi, mert olyan dalszövegei vannak, h Alanis Morisette és Björk együtt sem tudott volna jobbat alkotni, pedig ők sem kell félteni. Egy darabig vicces volt, de a tizedik you are a dickhead és tizenkettedik you fuck up every situtation után átváltottam red hot chillire, pedig szenvedni én is tudok ám, különösen ha pasiról van szó.

Innen elmentem az itten diadalívhez. Na ez van mindenhol, sokban nem is különbözött a párizsitól, rómaitól vagy a new yorkitól. Mondjuk nyilván egy diadalívbe túl sok fantáziát nem lehet belevinni. Itt viszont egy capoiera performanceba csöppentem bele, jobbnál jobb katalán fickókkal. De hamar tovább álltam, mert egy pasas - korántsem bizalomgerjesztő fogsorral - hamar kinézett magának a közönség sorai közül és mindenképpen azt akarta, h cigizzek vele. Mondtam, h non comprende. Meg non fumando. Vicces volt.

Aztán tengerpart. Itt megint szentimentális lettem és tisztára elszontyolodtam, h miért nincs itt velem valaki, akivel úgy megosztanám a pillanatot. Csak feküdtem a homokban a napon és hallgattam a tengert. Grhh, nyálas jelenet tudom. De tényleg. Aztán körbevettek a szerelmes párok, amitől még rosszabbul éreztem magam és inkább levettem a cipőm és elindultam a parton mezítláb. Persze volt olyan helybéli lakos, aki simán benne volt a tengerben tökig (szó szerint).

Itt a tengerparton jó sok időt töltöttem el mindenféle hülyeséggel. Rajzoltam a homokba, felhívtam Csillát, szedtem kavicsot, figyeltem az embereket és egy kutyát. Az legalább nem csókolgatott senkit. Utána megfutottam a kötelező köröket mindenféle templomokban. Az egyikben aztán jött 6 vagy 7 pap, az egyik elkezdett spanyolul beszélni, erre mindenki felállt a sorok között, elkezdtek keresztet vetni, a papok meg a hirtelen a vállukra kaptak egy keresztre veszített Jézust. Na itt kicsit megijedtem és el is húztam a csíkot. Éles váltással a Hard Rock Caféba.

Várni kellett az asztalra és tök béna volt megint, h egyedül voltam - mint a tengerparton - de nem bántam meg. A pincércsaj úgy kezdte, h hey (vigyor 32 foggal és egy fogszabályzóval), I'm Catia, your waitress, how are you? Azt sem tudtam mit mondjak - azon túl, h I'm fine - annyira meglepett. Majd kértem egy gigantikus Lond Island Ice Teat és egy fajitas burgert. A "tea" annyira beütött, h már a burger előtt részeg volt. Üvöltött a The Killers Read my mind c. száma és Catia meg egyre csak jött és kérdezte, h hogy vagyok. Én meg mindig mondtam, h more than fine. Annyira kiütött ez a tea, h teljesen felbárodtam és vettem egy nagyon állat kapucnis pulcsit a hard rock cafe storeban. A hotelben kaptam egy kártyát, ami azt állította, h aki ezt magával viszi, az kap 25% kedvezményt. Persze az, h az akció lejárt 2oo7 december 31-én csak apróbetűvel volt feltüntetve és már csak akkor vettem észre, mikor visszafordíthatatlanul beleéltem magam abba, h lesz egy veszett jó hard rock cafés pulcsim. Normális körülmények között, nem hiszem, h adtam volna érte ennyi pénzt, de részeg voltam.

Catia viszont nem tudta rám tukmálni a desszertet, mert ő itt még nem tudta, amit én már igen, h utam a Hard Rockból a Starbucksba vezetett, csak hogy kis testemet még egy kis csokis frapuccinoval kényeztessem.

Lejártam a lábam. Sétáltam vagy 25 km-t. Megettem körülbelül 7ooo kalóriát. Csináltam 2oo képet. És még mindig tiszta homok a lábam.

A múzeumok kimaradtak, mert lehetetlen lett volna ilyen kis időbe ennyi mindent belepréselni.

Hola Barcelona. See you soon! (majd Zsuzsi megmondja ez hogy van spanyolul).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése