2007. október 1., hétfő

Munka nélkül

Egy hét tömény és koncentrált töprengés - ha az előző ádáz munkakereséssel eltöltött 3 hónapot nem számoljuk - után, pontot tettem egy siralmas, gyötrelmes 9 hónap végére.

10.00 órakor kereken felmondottam vala.

Be kellett látnom, hogy sajnos én nem az a típusú ember vagyok, akinek az egyik fülén, be a másikon meg gyorsan ki. Próbáltam. Nem ment. Tudom, mégsem szenet kellett lapátolnom Ukrajnában, és igen, Etiópiában is sokkal nehezebb az élet, de egyelőre ez az én életem itt és most Budapest 13. kerületének egyik negyedik emeletén. Szóval nem sikerült elvonatkoztatnom és felülemelkednem koreai (most már végre mondjuk ki) cimboráim mocsokságain. 9 hónap egy koreai cégnél, nem leányálom.

Volt ebben minden. Köpködés. Turha. 5S. Csikkszedés. Hosszú rácalmási töprengések egy recepciós pult mögött. Menza. Gumiszag. Buszozás mindennap. Munkaruha. Szürke munkaruha. Betűtészta paradicsomlevesben. Csak az nem volt benne, ami igazán kellett volna. PR. Kommunikáció. Külső/belső. Szakmai fejlődés. Perspektíva. Motiváció. Elismerés. Megbecsülés. Ami csak úgy alapvetően is kijárna egy embernek.

Így hánytuk-vetettük a lehetőségeket. Hol többen, hol kevesebben. Mindig voltak jó tanácsok és jó tanácsadók. Egy heti szinte folyamatos brainstorming után végülis megléptem. Azt nem mondanám, h marasztaltak. Sőt olyan egyszerűen sikerült elintézni, hogy még a munkavégzés alól is mentsenek fel a felmondási időm alatt, hogy azt szinte nekem is nehéz elhinnem. A koreai főnököm aláírta szó nélkül a magyar felmondásomat...Ennyi erővel követelhettem volna vagy hat havi bért meg az igazságos jussomat ennyi megpróbáltatás után.

Eszmélni sem volt időm, olyan hamar leléptem. Összepakoltam. Letöröltem szinte mindent a gépemről. Ledaráltam az összes papírt a fiókjaimból. Kidobáltam mindent az asztalomról. Levettem az új dolgozó tréning órarendjét a paravánomról. Időm sem volt átgondolni, hogy mi történik. Egyik szemem sír, másik meg, amit szokott ilyenkor...Mert nincs több Ramon, Norbi. Marcell. Bütyi. Józsi. Balázs.

Egy picinyke átlátszó hátizsákba belefért minden portékám, amit kilenc hónap alatt itt gyűjtögettem és nem tartottam méltónak arra, hogy a kukában érjen véget a sorsuk:

1. Egy doboz borsmenta tea, még a léböjtkúrás időkből. Amikor még hittünk hashajtó és lehelet-javító hatásában.

2. Egy mackó, amit a költöztető cégtől örököltem meg és hősiesen végigküzdött velem egy pár hónapot a paraván tetején.

3. Egy tányér, egy villa és egy kés, a boldog békeidőkből, amikor még nem volt A, B és fitnessz menü és rendelhettünk mexikóit vagy alibi kaját vagy pizzát.

4. Egy kávésbögre, ami 5 éve velem van minden körülmények között.

5. Kis és közepes méretű (stílusosan) sárga post-it-ok, hogy Nándival itthon szabadon üzengethessünk egymásnak.

6. Egy rózsaszín sorkiemelő filctoll, ami ki tudja mikor jön jól.

7. Egy londoni metrójegy. Minden igényt kimerítően hozzájárult, hogy hatékonyan végezzem a munkámat.

8. Egy mappa a fizetési papírjaimmal, mert a múltkor az apeh-es néni nagyon lecseszett, mondván ezek adópapírok és 5 évig meg kell őket őrizni. Hát most őrzöm.

9. A felmondónyilatkozatom egy átlátszó nylonbugyiban. Emlék. Majd előveszem, ha sikerült feldolgoznom ezt a kilenc hónapot.

10. Egy doboz koreai bambuszcigi.

11. Egy halom aprópénz, csupa kettesek és egyesek a ceruzatartóm mélyéről, mert mániám az ilyen aprópénzt elsüllyeszteni ilyen jó kis helyekre.

Szóval ennyi.

Ma utoljára felszálltam a buszra, ami persze késve indult, de már nem tudtam ideges lenni.

Most egy aktív munkakereső és interjúrajáró hónap következik, aztán 45 nap passzív táppénz.

Olyan meg még soha nem volt, hogy sehogy se legyen, úgyhogy most is lesz valahogy...csak, hogy egy közhellyel zárjam mondandómat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése