Szerepek

Anya vagyok. Feleség vagyok. Munkatárs vagyok. Beosztott vagyok. Ügyfél vagyok. Futó vagyok. Adós vagyok. Néző vagyok. Olvasó vagyok. Partner vagyok. Kapcsolattartó vagyok. Ellenség vagyok. Volt barátnő vagyok. Testvér vagyok. Sógornő vagyok. Blogger vagyok. Volt osztálytárs vagyok. Barát vagyok. Barátnő vagyok. Páciens vagyok. Felhasználó vagyok. Sofőr vagyok. Rádióhallgató vagyok. Rajongó vagyok. Admin vagyok. Szomszéd vagyok. Tulajdonos vagyok. Vevő vagyok. Előfizető vagyok. Példakép vagyok. Unoka vagyok. Pr-es vagyok. Önkéntes vagyok. Fogyasztó vagyok. Számlafizető vagyok. Dolgozó anya vagyok.

De legtöbbször csak egy gyerek vagyok. 

Elképesztő, tél van!

Miután fittyet hánytam az elmúlt napokban generált tömeghisztériára a tél körül, ma hosszú-hosszú idő után újra egyedül futottam. Mi több, egészen a Városligetig merészkedtem autóval. Kicsit tartottam attól, hogy  félúton leállítanak a katasztrófavédelem és/vagy a Magyar Honvédség emberei és ellenőrzik, hogy van-e a csomagtartóban termoszban meleg tea, három napra való tartós élelmiszer, hólánc és pokróc, de azt kell mondjam mindenféle fennakadás nélkül, kiegyensúlyozott 30 km/h-s sebességgel (néhol ötvenig is húzattam) biztonságosan eljutottam a Közlekedési Múzeumnál lévő szelektív hulladékgyűjtőkig. Ez a bevett parkolóhelyünk, ha a Ligetben kötünk ki. 

Napok óta készültem erre a futásra, mert az idén/tavaly télen még egyáltalán nem esett olyan rendes hó. No annyira nem vagyok ám rajongója a hónak, sőt azt gondolom, hogy övön aluli húzás tél tábornoktól, hogy két ilyen langyi hónap után bekeményít, de úgy voltam vele, hogy ha már így jártunk, akkor hozzuk ki belőle a legjobbat. Nagyon szeretek hóban futni (amikor még nem túl nagy), mert valahogy sokkal nyugodtabb és meghittebb ilyenkor minden. Este lett volna igazán jó, de nem tudtam felmérni, hogy mennyire van hideg, így délben merészkedtem ki az utcára. (Mivel nem volt vészes és fel is öltöztem rendesen, ezért holnap megismétlem sötétedés körül a Margitszigeten.). 

A hidegre való tekintettel Barnabást nem vittem magam, így viszont vihettem zenét, amire hónapok évek óta nem volt példa. 

Az ilyen hidegben való futásnak az a titka, hogy sokkal jobban be kell melegíteni, mint máskor és az is jó, ha alacsonyabb pulzuson futunk, mint máskor, mert akkor kevésbé lihegünk és kevésbé van esélyünk a meghűlésre.

Legnagyobb meglepetésemre a Városligetben nem voltam egyedül és tényleg lehet valami meghittség ebben a havas futásban, mert a velem szembefutókkal enyhe kézlendítéssel üdvözöltük egymást. Gábor kérésére készítettem egy videót, amiben egyáltalán semmilyen érdekes dolog nem történik, sőt, kifejezetten unalmas és úgy lihegek rajta mint, Darth Vader. Futás közben egyáltalán nem lehet videózni és azért a mínusz 6,5 fok sem biztat arra, hogy kesztyű nélkül nyomogassam a kütyü gombjait.

Cserébe csináltam két szép fényképet is, ezek jobban visszaadják a hangulatot

 Ilyen lábfotó már nagyon régen készült

Ez a rész hó nélkül is nagyon szép egyébként

Az elején elég nehéz volt, mert sok helyen teljesen szűz volt a hó, szembe fújt a szél és egyáltalán nem voltam bemelegedve. Jó volt egyedül futni, mert így egyáltalán nem kellett semmire és senkire figyelnem. Nem aggasztott, hogy vajon Barnabás kilát-e sapkája alól, nincs-e túl hideg neki. Nem kellett kínlódni a babakocsi összeszereléssel, gyerek belepréseléssel. Nem feszélyeztek a bámészkodók, akik legtöbbször úgy néznek rám, mintha ufót látnának, amikor babakocsival futok. Tudtam, hogy itthon nyugodtan megfürödhetek, mert Gábor leköti a gyereket. Szóval tényleg igazán kikapcsolódhattam. Fura is volt a könnyedség, már egészen hozzászoktam, hogy tolok  magam előtt 20 kilót.

Futás után pikk-pakk bepattantam az autóba, feltekertem a fűtést és a szinte teljesen hómentes Hungárián hazavezettem. Ekkorra már teljesen kitisztult a fejem és szabadon cikáztak a gondolatok.

A Petőfin az egyik műsorvezető éppen valami esküvős-bevonulós zenét cikizett és javasolta az esküvő előtt álló ifjú pároknak, hogy inkább erre a zenére vonuljanak be, mert az sokkal viccesebb lenne:

Hát, nem tudom, ízlések és pofonok, de elképzeltem, hogy milyen lenne egy olyan esküvő, ami ezzel kezdődik. Valószínűleg viccesnek találnám és jól érezném magamat.

Aztán arra is gondoltam, hogy mialatt én itt futok, Johi biztosan a tengerparton fut és végülis a szűz hóban futás kicsit hasonlít a homokban való futásra - leszámítva a bazi hideget és a szúrós hópelyheket, amiket a felerősödő szél a szemembe vágott. Bárcsak én is futhatnék tengerparton. 

Aztán arra is gondoltam, hogy vajon jogos-e Attiláék aggódása és tényleg túlvállaltam-e magam futócélokkal az idei évre. Mert mióta utoljára maratont futottam, sok minden változott. Lett egy gyerekem, ezzel együtt sokkal kevesebb szabadidőm. Lett pár kiló súlyfeleslegem, ami bár nem nehezíti a futást, de könnyebb lenne, ha nem lenne. Ráadásul itthonról dolgozó részmunkaidős anyuka lettem. Meglátjuk. Úgy gondolom, hogy azok a célok nem tekintendők szentírásnak és ha valami mégsem úgy alakul, ahogy eredetileg terveztem, akkor sincs semmi baj.

Aztán a hó csak esett és esett és viszonylag sok kanyart kell bevenni, ahhoz, hogy eljussunk ide hozzánk és akkor meg arra gondoltam, hogy bárcsak valaki megtanítani driftezni...

Holnap késődélután Margitsziget.
Jön valaki?

2012-es futócélok

Tegnap felhívott Tomi és megkérdezte, hogy hogy megy a futás és lenne-e kedvem félig körbefutni a Balatont kb. másfél hónap múlva. Tomival sok száz kilométerben gazdag közös futómúltunk van. Évekkel ezelőtt vele futottam először körbe a Balaton egy négyes váltóban és utoljára is vele futottam körbe, mielőtt terhes lettem. Akkor már csak ketten nyomtuk és 195 kilométeren osztoztunk négy nap alatt. Nagyon megható volt, hogy nem felejtett el ebben az elmúlt pár hónapban és az is megható volt, hogy feltételezte, hogy az állóképességem elbír 30 km-t két nap alatt. Szinte gondolkodás nélkül igent mondtam. 

A félig csak két napot jelent (a korábbi négy helyett) és úgy gondolom, hogy ez simán bevállalható egy gyerekkel is, különösen akkor, ha a két nap futást megfűszerezzük egy egyéjszakás szállodai tartózkodással valahol Balatonfüred környékén. Kacérkodtam már korábban ezzel a versennyel, de mióta Barnabás a főnök, nehézkes felelősségteljesen elígérkezni egy váltóversenybe, ahol az esetleges távolmaradásommal mások felkészülését is veszélyben sodorhatom. (Tavaly novemberben beneveztem egy 10 km-es versenyre, de Barnabás előző este belázasodott - fogzás miatt, mint később kiderült -és így nem tudtam elmenni.) Most erre az esetre is van forgatókönyvünk - ha én nem tudok menni valami miatt, Gábor beugrik helyettem.

Ráadásul Tomi ajánlata a lehető legjobbkor jött. Van ez az újévi fogadalmam, hogy hetente háromszor futok, de hogy őszinte legyek, kicsit el vagyok vele maradva. Kenhetném Barnabásra, de az szemétség lenne és leginkább hazugság. Tény, hogy télen egy kicsit nehezebb felhúzni a futócipőt és ha ehhez még egy gyereket is öltöztetni kell és a kocsit is össze kell szerelni (mert másképp nem fér el), akkor az is előfordulhat, hogy mire mindezzel végzünk, jön egy hóvihar orkánerejű széllel és vetkőzhetünk is lefelé. Ha mindezt egyedül kell véghezvinni, futással, vetkőzéssel, szereléssel és zuhanyzással együtt, akkor az egy egész délelőttöt betöltő program.

Visszatérve az újévi fogadalomra, az igazsághoz sokkal közelebb áll az a verzió, hogy már rám fért egy kis motiváció. Nekem ugyanis jobb úgy futni, hogy lebeg a szemem előtt valami cél, ami segít abban, hogy  tudatosabban, rendszeresebben és tervezettebben fussak. Korábban mindig volt valami nagy tervem: félmaraton, Balaton körbefutás, első 30km, első maraton, egyéni csúcs 10 km-en stb. Mivel azonban nem tudtam, hogy milyen lesz egy gyerekkel futni, az idei évre  nem nagyon terveztem semmit. Illetve a semmit egy kicsit túlzás, mert szeretnék egy nagyon jót futni a Nike Félmaratonon és kicsit félve, de gondoltam egy októberi maratonra is. 

Tomi azonban adott egy kezdő lökést tegnap, Johi pedig a mai akciójával (majd remélem fog róla írni és a blogba is felrakja azokat a képeket, amiket ma a fb-on láttam) újra belobbantotta a szívemet.  Kicsit leültem, tervezgettem és ez lett belőle :

• BSI FélBalaton Szupermaraton - hármasan Tomival és Ákossal. Jó idő esetén Barnabás is beszáll a buliba. 
• Vivicittá Félmaraton - Z. barátnőm azt mondta becsatlakozik.
• Milánó Maraton négy fős váltóban - Barnabással
• Coca-Cola Női Futógála 
• Nike Félmaraton - itt nagyon szeretnék két órán belül futni
• Spar Budapest Maraton - még edzéstervet is csináltam 

nagyon sok hetes maratoni edzésterv a Runner's World-től

Továbbá nagyon szeretnék sokszor kifutni Budapestről Szentendrére a Dunaparton. 

Van valakinek kedve csatlakozni valahol? 

Legtöbb helyen lehet ám váltóban is futni és vannak egészen rövid távok is kocafutóknak. 

Na?

ui. még arra is gondoltam, hogy benevezek a New York Maratonra...ezt évek óta tervezem...a szintidőt nem tudom megfutni, viszont van egy fasza lottórendszerük, ahol kisorsolhatnak. És a három évig nem sorsolnak ki, akkor a negyedikben automatikusan indulhatok. ha meg mégis kisorsolnának, akkor egy évet lehet tolni és lefutnám jövőre. addigra tutira fel tudnék készülni tisztességesen.

Mióta Barnabás mászik, nálunk ilyen állapotok vannak

ugye ezzel nem vagyok egyedül????

Szerda

ez egy szar nap volt

A törvény embere

2012- t többek között azért is szeretem már a legelején, mert végre született egy olyan törvény, amely tiltja a dohányzást éttermekben, szórakozóhelyeken, munkahelyeken stb. és többek között a társasházak közös helyiségeiben is. Szóval végre megértük Magyarországon is, hogy elmehetünk úgy egy étterembe, hogy nem kell más füstjét szívni és ha járnánk diszkóba - ahová nem járunk, és nemcsak azért mert van egy kilenc hónapos gyerekünk - akkor hazajöhetnénk úgy, hogy nem ömlik a nikotin a ruhánkból. Amikor legutóbb - először és azóta utoljára - kimenőn voltam azon a nagyon felkapott szórakozóhelyen, annyira bűzlöttem a cigarettafüsttől, hogy itthon az első utam a fürdőkádba vezetett, a ruháimé pedig a mosógépbe. Még hajat is kellett mosnom, pedig pontosan négy órával előtte mostam utoljára.

A törvénynek köszönhetően azonban megszűnt a dohányzás a lépcsőházakban is. Mérföldkő ez itt Kőbányán. A mi lépcsőházunkban ugyanis mindenki úgy szívta eddig a cigarettáját, mintha kötelező lett volna. Viszonylag sok konfliktusom volt ebből, mert semmi sem undorítóbb annál, mint amikor tejfehér füstfelhőn kell keresztül hazaérnem. Meg is jegyezték többen, hogy a szőke, harmincas fiatalasszony már megint jártatja a pofáját.

Aztán megszületett Barnabás. (azon a napon egyébként, amikor hazahoztuk a kórházból, éppen egy munkás ember csiszolta géppel a lépcsőház kövezetét). 

Szóval hazahoztuk és a dohányzás elleni egyszemélyes harcom újabb lendületet kapott. Szerencsétlenségünkre ugyanis pontosan a lépcsőház ajtó felett lakunk. Ez sok esetben előnyös is lehetne. Már többször elképzeltem például, hogyha tűz ütne ki, csak rákötnék egy lepedőt a radiátorra, kilógatnám az ablakon, Gábi kimászna, ledobnám neki a gyereket, lemásznék én is és máris megmenekültünk. Tök nagy szívás lehet az ötödiken lakni, rácsokkal elbarikádozva.

A lépcsőházajtó mellett azonban van egy kis bungaló, ahol házmesterünk Misi és a macskája végzik áldásos tevékenységüket. Szinte éjjel-nappal. Ha nem dolgozik, akkor meccset néz, trécsel a lakókkal vagy a macskájával szórakozik. Misi  a törvény embere. Az ő világában a komfliktusokat  csakis jogszabályok által lehet megoldani. Legyen az törvény, önkormányzati rendelet vagy a házunk szervezeti és működési szabályzata. Előszeretettel hivatkozik ezen jogszabályok legkülönbözőbb paragrafusainak legkülönbözőbb bekezdéseire, ha egy kutya az udvarra szarik, ha valaki azon az időkereten kívül merészel fúrni, ami az szmsz-ben benne foglaltatik vagy ha az egy-parkolóhelyes-lakások tulajdonosai esetleg két autóval parkolnak az udvaron.

Misiről azt kell még tudni, hogy láncdohányos. Elmondása szerint 40 éve szívja és semmi baja nincsen ötvenhat évesen. Nos, Misi ránézésre legalább hetvenhatnak néz ki és nemcsak a fogai sárgák a nikotintól, hanem az egész feje. Misivel nem ápolunk éppen harmonikus viszonyt. Mert Misi az ablakunk alatt lévő bungalóban láncdohányozik. Mivel nekünk  minden ablakunk egy oldalra néz, nincsen túl sok lehetőségünk szellőztetésre. Így amikor tavasztól-őszik szellőztetünk, akkor szívjuk bungalóból a lakásunkba áramló cigarettafüstöt. Ez már önmagában is  kellemetlen, de ha egy pici baba is lakik a lakásban, akkor az már oly mértékű trágárság, amit én nem tudok tolerálni.

Szóval egy szép kora nyári napon elindultam, hogy megbeszélem Misivel a dolgot. Elmeséltem neki, hogy Barnabást itt szoptatom az ablak mellett és bizony nagyon egészségtelen, hogy közben az ő füstjét szívjuk. (A bölcsőhalált kiváltó kockázati tényezők közül külön kiemeltem a passzív dohányzást.) Eleinte nagyon udvarias voltam és mindenféle okos indokot felhoztam. Még helyet is javasoltam neki,  a bungalótól mintegy 15 méterre, ahol ráadásul még le is tudna ülni egy szép padra egy szép fa alatt. Vagy mehetne egy kört a ház körül.

Misi csak annyit tudott mondani, hogy ő bizony láncdohányos és ő bizony ott dohányzik, ahol akar. Mert a törvény nem tiltja.

Szép szóval nem találtam meg az utat Misi szívéhez és viszonylag hamar oltári üvöltözésbe kezdtem, majd annyival búcsúztam, hogy ezzel még nincs vége.

Teltek-múltak a hónapok, kapcsolatunk megrekedt egy elég alacsony szinten. 

Újév második napján, vidéki időtöltésünkről hazatérve, különös izgalommal nyomtam meg a gombot a kapunk távirányítóján, majd kéjes mosollyal fordultam Gábihoz nyugtázván, hogy mostantól minden jogom megvan Misi feljelentéséhez, amennyiben nem oda illő helyen dohányzik. (Hajdanán ugyanis az én csetepatém után a férjem is megpróbált vele kiegyezni - ő sokkal higgadtabb és komolyabb tud lenni - és Misi neki bevallotta, hogy a bungaló tulajdonképpen nem is az ő helyisége, hanem a társasházé és tulajdonképpen nem is dohányozhatna ott.)

A feljelentés nem jött össze, mert különös dolog történt. A törvény ugyanis törvény és annak minden betűjét b.e. k.e.l.l. t.a.r.t.a.n.i! Egy délelőtti futóedzésből hazaérve, éppen botorkáltam fel Barnabással a lépcsőház ajtó felé, amikor Misi kibújt a bungalójából a legújabb faliújságra szánt hirdetményével. A hirdetményben az állt, hogy a törvény szerint a lépcsőházban, a liftben és a társasház minden egyéb közös helyiségében  tilos a dohányzás. A cigarettát a lépcsőház ajtóhoz vezető lépcső első fokáig el kell dobni. Én voltam az első, akinek a hirdetményt megmutatta. Kedves voltam, megköszöntem. 

A minap Gábor szólt, hogy jöjjek már az ablakhoz és nézzem meg, hogy jól látja-e, amit lát. Ez a látvány fogadott. Azóta többször is láttuk, tényleg komolyan gondolja.

Misi áll a lépcső első fokánál és dohányzik. 

Nem sétál, nem ül le, ott áll és dohányzik. 

Misi, a törvény embere.

Állásinterjú

Ez egy öt évvel ezelőtti történet, de így visszagondolva, veszett egy sztori. Azért bír némi hírértékkel még most is, mert a csattanóra csak a minap jöttem rá. Valamelyik éjszaka. Belém hasított, mint a villám.

Évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy ennél a cégnél fogok dolgozni. Öt év közszolgálat után valamilyen indíttatásból azt gondoltam, hogy jó lesz nekem egy kicsit a biznisz szférában dolgoznom és mérhetetlen jóindulattal fordultam szinte minden lehetőség felé. Hozzám közelállók próbáltak lebeszélni az ilyen meredek váltásról, de annyira szomjaztam az új környezetet - új város, új munka, új munkatársak - hogy menthetetlenné váltam és fejest ugrottam a totális ismeretlenbe. (Végül is kalandnak nem volt rossz - így utólag visszagondolva)

A hihetetlen lendület nem tartott sokáig és hamar rá kellett döbbennem, hogy ezzel a váltással életem egyik legrosszabb döntését hoztam. Tényleg. Nem lettem itt PR-es (mint ahogy ígérték), ellenben járhattam miden nap céges busszal Dunaújvárosba reggel 6.20-kor és szagolhattam egy büdös koreai főnök nikotintól bűzlő fejét napi 8-9 órán keresztül, aki egyébként naponta hatszor az asztalunk végénél lévő kukába köpte a turháját. Nem hallgathattam zenét munka közben (fülesen), ebédelni csak 12.00 és 12.20 között lehetett, többször rám szóltak, ha nem ültem egyenes háttal az íróasztalomnál, sokszor önkéntes munkában kellett takarítani az irodaházat és környezetét és olyan is volt, hogy a büdös szájú koreai kiküldött cigicsikket szedni. Persze nem mentem és ezért egyhamar elátkozottá váltam, nem is sokkal később még a kirúgással is megfenyegettek.(Később nagyon improvizatív módon felmondtam. Ezt a sztorit áthoztam a régi blogból.)

A kilenc hónap alatt megállíthatatlanul küldtem az önéletrajzokat, szinte ész nélkül (akkor még kevésbé voltam gyakorlott álláskeresésben). Többször felhívtak és elég sok interjún is voltam, de mind közül ennek a cégnek a megkeresése volt a legkecsegtetőbb. Regionális pozícióba kerestek PR-est Ljubljana-i munkavégzéssel.  Akkoriban azt gondoltam, hogy kellőképpen jártas vagyok a gumi-bizniszben. És a munkakeresésben is. Túldimenzionált magabiztossággal sasszéztam be az állásinterjúra, ahol egy középkorú, ősz hajú faszi várt és egy kb. negyvenes nő. Nem emlékszem milyen nemzetiségűek voltak, de az interjú angolul ment. Egy darabig el is csacsogtunk kellemesen, jöttek az ilyenkor szokásos kérdések tanulmányokról, tapasztalatokról, motivációkról stb. stb. stb. Végig a nő kérdezett, aztán egyszer csak megszólalt a pasas és megkérdezte, hogy  miért akarok eljönni a jelenlegi munkahelyemről.

Mivel különösebb stratégiám nem volt - nagyon elítélendő módon -  az őszinte beszédet választottam. Nagyon-nagyon tapasztalatlanul, ám annál bájosabban és mindenféle diplomáciai érzék nélkül,  kifejtettem neki, hogy mit is gondolok az ázsiai vállalatokról és az ő vállalati kultúrájukról, amibe én olyan tökéletlenül passzolok.

A mai napig emlékszem a faszi fejére. Mély megdöbbenéssel ült velem szemben. Az interjú hátralévő része formális udvariaskodásba torkollott, majd fapofával búcsút vettek tőlem. Soha többé nem hallottam róluk. Nem is értettem miért. Legalább annyira lehettek volna jófejek, hogy a szokásos "sorry, no" levelet elküldik.


Aztán az éjszakai villámcsapás hatására nemrég bepötyögtem a gugliba, hogy brigdestone.

Nem, ez nem egy angol cég. Még csak nem is amerikai. Vagy akármilyen angolszász, bár lássuk be nagyon-nagyon megtévesztő a nevük.

Hanem japán.

Vagyis elmentem egy japán (!!!) céghez interjúzni, majd kifejtettem nekik, hogy mennyire okádnom kell az ázsiai vállalati kultúrától és az ázsiai főnököktől.

Baszki, milyen ember csinál ilyet?!!!!

2012-es újévi fogadalmak

Ma reggel a méltán népszerűtlen Csak csajok reggeli magazinban azt hallottam, hogy az újévi fogadalom, mint olyan, egy nagy baromság. Azért, mert ha újévi fogadalmat teszünk, akkor azzal tulajdonképpen nyugtázzuk, hogy valamilyen változásra van szükségünk az életben. Ahelyett, hogy elfogadnánk az éppen aktuális helyzetünket, mert akkor valószínűleg sokkal boldogabbak lennénk. Mivel nem azon kattognánk, hogy mennyire rossz is nekünk. Arról nem is beszélve, hogy ha valamit nem sikerül betartani, akkor csak még csalódottabbak leszünk. Pfff.

Nahát, szerintem meg ez a baromság. Mert az újévi fogadalmaknak szerintem igenis van helyük az életünkben - mint ahogyan a változásoknak is egyébként, mert azokban szerintem a fejlődésünk kulcsa van, bla, bla, de most nincs kedvem belemenni ilyen mélyfilozófiai tartalmakba. Szóval az újévi fogadalmak egyrészt segíthetnek számot vetni az előző év tapasztalataival, tanulságaival, másrészt segíthetnek valóra váltani hétköznapi (értsd szó szerint) vágyainkat. Arról nem is beszélve, hogy szerintem roppant szórakoztatóak. 

Vegyünk egy egyszerű példát. 

Fogadom, hogy soha többé nem nézek Angelina Jolie filmeket vasárnap esti főműsoridőben az HBO-n. 

Tavaly még nem volt ilyen fogadalmam, de ha lett volna, akkor már most egy  boldogabb ember lennék. HBO előfizetőként ugyanis mi mindig nagyon várjuk a vasárnap estéket, mert akkor van az új film. Kisgyerekünk van, moziba nem járunk, torrentezni nem szoktunk. Az HBO egy olyan klasszikus megoldás. Nyolckor kezdődik a film. Addigra készen kell lenni a fürdéssel, gyermekgondozással, altatással, ágyazással stb. Mert nincs is attól jobb érzés, mint amikor egy fárasztó hét végén végre bekuporodhatunk a takaró alá és kezdődhet a film. Ráadásául reklám sincs. Ötből négyszer jó élményünk van, de Angelina Jolie az elmúlt pár hétben kétszer is megszívatott. Egyszer a Salt ügynökkel, tegnap meg ezzel Az utazóval. Borzasztóan rossz film mindkettő (elnézést, ha ezzel bárki érzéseit megsértem), egy borzasztóan unalmas színésznővel, akinek akkora szeme és szája van, hogy nagyon nehéz mellette bármi másra figyelni, ha a nő feje megjelenik képernyőn. Ráadásul szerintem anorexiás, mert aki három szülés - ebből kettő iker volt (!) - után így néz ki, az vagy kurva jó géneket örökölt, vagy valami egészen nem normális dolgot csinál a színfalak mögött 

Szóval ha tegnap este nem Angelina Joliet bámultuk volna, akkor például olvashattam volna tovább Steve Jobs életrajzát, vagy aludhattam volna vagy írhattam volna Barnabás naplójába vagy csinálhattunk volna bármi más dolgot kettesben stb. Vagyis ha lett volna fogadalmam és betartottam volna, akkor sokkal tartalmasabb lett volna az esténk. Ezért én most szeretném ténylegesen megfogadni, hogy soha többé nem nézek Angelina Jolie filmeket a vasárnap esti főműsoridőben az HBO-n. 

A hosszú bevezető után pedig íme a többi: 

1. Megszereltetem a kaputelefont Gábival. Vagy valaki mással. 
2. Hetente megtanulok egy új ételt főzni. 
3. Lefogyok öt hét kilót. 
4. Egészségesebben fogunk táplálkozni Gábival. 
5. Tényleg kevesebbet fogok csúnyán beszélni, mert még a végén tényleg a buzi lesz a gyerek első szava. 
6. Kevesebb csirkét eszek. Ha mégis csirkét ennék, akkor legalább a szárnyát. 
7. Egyáltalán nem fogok nézni semmilyen trash realityt. Nincs több Éden Hotel, Aranypart...
8. Minden nap elolvasok egy zenei és/vagy gazdasági témájú cikket a neten azért, hogyha Gábi hazaér munkából, tudjak hozzá szólni két felnőtt mondatot a gyermekgondozás sűrűjén túl. 
9. Szerzek egy Dolce Gusto kávéfőzőt. 
10. Befejezem Murakami Kafka a tengerparton c. művét, amit 8 hónapos terhesen raktam le, miután valaki kivágta egy élő macska szívét. 
11. Sokkal többet fogok olvasni. Valahogyan találok rá időt. 
12. Hetente legalább háromszor elmegyek futni. 
13. Keresek a vasalónak egy végleges helyet a lakásban.
14. Soha többé nem eszünk földimogyorót a lakásban. 
15. Többet írok Barnabás naplójába. 
16. Nem nézem többet a Csak  csajok magazint.

Nektek vannak újévi fogadalmaitok? Vagy szerintetek is baromság?

2011 számokban

51
bejegyzés, amit ebben az évben írtam

összehasonlítás az előző évekkel 

(csak mert imádom a diagrammokat)

282
olvasói észrevétel ehhez az 51 bejegyzéshez

0
azaz, nulla külföldön töltött éjszaka

1
szállodában töltött éjszaka

0
azaz nulla repülővel megtett kilométer

20 
érdekes kulcsszó, amivel rátaláltak a blogomra (helyesírást szándékosan nem javítottam):

• dagiemberek
• igazi medve
• körömvágás lábon
• miért ne fussunk?
• néger és fehér hippi lány
• menyhárt tamás idézetek
• agyvíz szivároghat az orrból
• amatőr kamionos képek
• csokimikulások összehasonlító táblázat
• dohánytermesztés házilag
• elhagytam a számomat, megadod a tiedet
• fuss végig a pályán a vakonddal
• hogyan lehet a faszodat meg növesztened
• hogyan szúrjunk ki a szomszéddal?
• kamionos dvd filmek
• mcleod lányai stevei terhes
• mit jelent, ha kigyulad a benzin lámpa
• nénik beszélgetnek
• rendrakási sorend
• vigantolt cseppentettem a szemébe

1
futóverseny, amin az idén elindultam elindultunk Barnabással

1
alkalom, amikor férjhez mentem

11
óra, amit összesen vajúdással töltöttem (ötöt otthon, hatot a kórházban)

20820
perc, amit szoptatással töltöttem (ez 347 óra, 14,5 nap, több, mint két hét!)

6
kedvenc írás

• A nagy nap
  Kapcsolatban Barnabással
• Ha a táskám beszélni tudna
• Thea kérésére
• A babakocsis futás szépségeiről
• Évi vagyok

4
vendég az idei (kudarcos) blogtalálkozón

30
perc, amit a műtőben töltöttem, míg kiszedték belőlem a gyereket

94
km, amit futva tettem meg, majdnem mindig babakocsival

7
nap, amit a szülés után konstans sírással töltöttem az ösztrogén-hormon kiürülésének köszönhetően

3
perc, amit egy olvasó átlagosan eltölt a blogon

1344 
darab pelenka (hozzávetőlegesen), ami Barnabás elhasznált (ez majdnem 16 csomag a megapackból)

73435 
forint, amit erre a pelenkára költöttünk (hozzávetőlegesen)

365
éjszaka, amit nem aludtam át

7
vagyis inkább 9 felesleges kiló, amit a testemet borítja

4 
alkalom, amikor Barnabás fürdés közben belekaksizott a fürdőkádba

1
alkalom, amikor szőke hajat szerettem volna, de véletlenül barna lett (ez pont tegnap volt)

2
csecsemőnővér, akit jól szájba kellett volna vágnom a szülészeten

1
offline találkozó egy online baráttal

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

Little darling, the smiles returning to the faces

Az első saját filmem. Én rögzítettem és vágtam meg a cuccokat. 

Boldog karácsonyt!

Évi vagyok

Évi vagyok, 32 éves. Mindjárt 33. Van egy kisfiam. 8 hónapos. Van egy férjem is. Ő 29 éves. Igen, fiatalabb, mint én. Egy kis lakásban élünk. Budapesten. Nem túl jó környék, de elvagyunk, mint a befőtt.

Évi vagyok. Futó. Leginkább a hosszútávokat szeretem. Futottam már nagyon sok félmaratont. Egyszer maratont is. Hosszú volt, de alig várom a következőt. Mostanság leginkább babakocsival futok. Legtöbbször a Puskás Ferenc Stadion körül a betonkörön, de néha kimegyünk a Margitszigetre. Nemrégen a János-hegyen voltunk. Felfelé nagyon nehéz volt.

Évi vagyok. Jó munkám van és a munkahelyemet is szeretem. Legtöbbször írogatok ezt-azt. Hírleveleket szerkesztek. Ügynökségeket koordinálok. Filmet gyártok. Tréningeket tartok más embereknek. Néha szemetet szedek vagy kerítést festek, ha a szükség úgy kívánja. Pár hete levadászott a Google. Interjúztam is egy londoni csajjal, de végül sajnos nem sikerült. Nem bánom. Jó emberekkel vagyok körülvéve, bár néha azt kívánom, hogy jobb lenne, ha Budapesten lenne az irodánk, hogy ne kelljen annyit autózni. Két-három hete újra dolgozom. Itthonról. 4 órában. Mondjuk így nem kell autózni.

Évi vagyok. Gábor felesége. Lassan egy éve férjes asszony. Tegnap kezitcsókolommal köszönt egy ifjú ember a lépcsőházban. Néha azt gondolom, hogy nem vagyok jó feleség. Nem szeretek háztartást vezetni és szoktam Gábort basztatni olyanokért, hogy miért hagyja a csokis papírt az asztalon vagy miért nem mosogat el néha magától. Lassan négy éve élünk együtt. Először nem akartam hozzámenni, mert egyáltalán nem voltam házasságpárti, de aztán meggondoltam magam, mert nem akartam a bejegyzett élettársa lenni. Meg persze szeretem is. Mármint Gábort.

 

így nézek ki. 

bár a hajam rövidebb, mert a szoptatás miatt nagyon hullott, így levágattam. 

és mostanában leginkább szemüveget hordok.

Évi vagyok. Anyuka. Kicsit hirtelen jött, bár terveztük. Mégis meglepett, hogy elsőre sikerült. Nem szerettem terhesnek lenni, csak a második trimeszterben. Mert előtte mindig csak hánytam. Meg refluxom volt. Aztán állandóan pisilni kellett. Barnabással a 20. héttől csináltuk a kapcsolatanalízist, így mélyen érintett, hogy nem tudtam megszülni és császármetszés lett a vége. Ezt még nem dolgoztam fel. Azóta sem. Azért szeretnénk majd kistestvért. Többet is. 

Évi vagyok. Van három diplomám. Mind humán tárgyú. Egyiket sem használom. Bár a politológiával majdnem 5 évet dolgoztam a szakmában. 10 éve élek Budapesten, mert egyetem után itt kaptam munkát. 76 000 volt az első fizetésem. És a második. És a sokadik is. Túl sokat nem lehetett belőle félretenni. Hét évet laktam albérletben. Ha az egyetemet is belevesszük, akkor tizenkettőt. Mindenféle főbérlőnél. Mindenféle emberekkel. Volt, akit szerettem, többükkel inkább csak megvoltunk.

Évi vagyok. Szeretem a sorozatokat. Mindenfélét megnézek. Most a Társas játék a kedvencem. És a Gengszerkorzó, bár ez utóbbi nagyon felkavaró tud lenni. Szeretem a CSI minden formáját. Ha van időm, megnézem a Nyomtalanult. Néha elcsípem a Semmi közepént az HBO-n. Mostanában sokat nem olvasok. Sajnos. Bár Agassi önéletrajzát nagyon bírtam. Réz András újabb szorongásait letettem, mert kiábrándítóan szar volt. Most Steve Jobs életrajzát olvasom. Utálom, hogy nincs kocsim, mert babakocsival nagyon nehéz Budapesten közlekedni. Szeretnék hosszú hajat, de sosincs türelmem megnöveszteni. Szeretek utazgatni, bár az elmúlt egy évben nem voltam külföldön. Évek óta először telt el úgy egy év, hogy nem ültem repülőn. Elegem van a csirkéből, mostanában minden porcikám marhahúst enne. A karácsonyi menü is steak lesz zöldbors mártással.

Évi vagyok. Devizahiteles. Penész a társadalmon. Nem is. Inkább gomba a társadalom penészén.

Mi van...

...az én cipősdobozomban?

• egy kifestő
• egy mesekönyv
• egy közepes termetű plüss jegesmedve (puha, össze lehet nyomni, így elfér)
• egy zsiráfos bögre
• egy pár Coca-Colás kulcstartó
• egy pár Coca-Colás hűtőmágnes
• egy picike rózsaszín Moleskine jegyzetfüzet mindenféle titok dokumentálására vagy matricák beragasztására
• egy lila gyöngyös nyaklánc
• egy másik lila nyaklánc nagyon szép medállal
• egy fekete fehér pöttyös nyakbaakasztó
• egy Milka csokimikulás
• egy tábla Tibi Kid tejszelet
• egy Milky Way szelet
• egy 24 darabos színesceruza készlet
• egy A/5-ös csíkos jegyzetfüzet
• egy csomag kék és egy csomag arany gyöngy
• egy picike plüss elefánt és egy picike plüss szarvas
• egy fogkefe és egy fogkrém
• pár hajcsatt és hajgumi
• egy hajráf
• egy picike baba
• egy picike fa cica
• egy körömlakk (ez lehet, hogy nem kéne, de hátha hétvégén megengedi az anyukája, hogy kifessék a körmét)

Egy 5-6 éves kislánynak csináltam.
Ti csináltok? Péntekig még lehet.

www.ciposdoboz.hu

János-hegyi futókirándulás

Leszámítva, hogy azóta úgy érzem magam, mint akit jól megvertek egy bottal, egészen jó volt. Aki először fut babakocsival, az semmiképpen se hegynek felfelé próbálja ki. Még szerencse, hogy volt kivel megosztani a feladatot.

9k, a fele hegynek fel

szinttérkép

Elm utca

A Chipmunk-19 blognak több spin-offja is van. Például az egykoron méltán népszerű és híres lábblog, ami mostanában leginkább csak stagnál vagy a kevésbé fantáziadús című Barnabás naplója gyerekblog, amit majd egyszer a főszereplője remélhetőleg el fog olvasni.

Ezennel tisztelettel szeretném bemutatni a legifjabbat - mármint spin-offot - ami az Elm utca nevet kapta és egy nagyon régi vágyamat váltja valóra: az éj leple alatt tett pszichedelikus utazásaimat örökíti meg. Pusztán csak azért, hogy ne felejtsem el őket. 

Én ugyanis legendásan agyament dolgokat szoktam álmodni és ráadásul legtöbbször emlékszem is rájuk. Kaptam már felkérést arra, hogy vigyem színpadra a Három királyok történetét funky-soul stílusban és olyan is volt már, hogy Barnabáson méhen belüli agytranszfúziót akartak végezni. Kávéztam már futóverseny közben és egyszer hibernáló-fegyverem is volt, amivel nagyon sok fura űrlényt hibernáltam Tiszaújvárosban a Spar körül. 

Mióta Barnabás megvan és mióta kétszer-háromszor is felébred éjszakánként, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a történetek duplikálódnak vagy triplikálódnak (tudom, hogy nincs ilyen szó, most találtam ki).

Már sokkal korábban el kellett volna kezdenem lejegyezni őket

Benne voltunk a tévében

Megígértem a múltkor, hogy írok egy picit arról a másik  díjról is, amit mostanában kaptunk. Nem akarok én ám itten senkit munkahelyi dolgokkal fárasztani, vasárnap reggel meg különösen nem, de az est fénypontját - vagyis azt a jelentős médiatörténeti eseményt, hogy Barnabás és az anyukája benne voltak a tévében - mindenképpen ki kell emelnem.

Valamint azt is mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a program, amiért a plecsnit kaptuk, szívem csücske és már több, mint három éve dolgozunk rajta, leginkább Zsuzsival és Dórival. Arról nem is beszélve, hogy ez talán az egyik legemberibb dolog, amit az ember csinálhat egy nagy multinacionális vállalat berkein belül. Szóval igazán meghatódtam, amikor kiderült, hogy egy ilyen fontos évben miénk a dicsőség.

itt lehet többet olvasni önkéntességről, ha valakit érdekel

Ezért szerdán szépen puccba vágtuk magunkat - Barnabás  is, még a mellényét is fel akarta venni - és tiszteletünket tettük a gálán, férjestül, gyerekestül. Kicsit izgultam, hogy a gyermek hogy fogja bírni a kb. 18.30-as kezdést, de az ilyen rendhagyó dolgoktól mindig felélénkül és mozgósítja energiatartalékainak utolsó bitjeit is. Természetesen késve érkeztünk, arról nem is beszélve, hogy Gábor még kb. fél óráig keresett parkolóhelyet a Millenáris környékén, így Barnabással ketten küzdöttünk a regisztrációval, vetkőzéssel, régi ismerősök üdvözlésével és a TV2 riporternőjével.

Vittünk szép, picike ajándékokat, ugyanis az ünnepség hagyományőrző módon, évről-évre mindig mikulás-csomagok készítésével kezdődik hátrányos helyzetű gyerekek számára. Serényen csomagoltunk a gyermekkel és Dórival, amikor hirtelen oda toppant mellénk egy picinke stábocska: egy riporternő, egy operatőr egy óriási fejlámpával, ami pont az arcomba tolta a fényt és talán egy harmadik ember. A hirtelen izgalom miatt erre nem is emlékszem pontosan.

így kell interjút adni egy gyermekkel

a zakó alatt felgyűrődött a blúzom és olyan, mintha budspencer karom lenne

Az izzasztó reflektorfényben kettő kérdés hangozott el, amelyekre válaszolva gondosan bemutattam a picinke ajándékokat, majd 2-3 nem túl hosszú  mondatban elmagyaráztam, hogy mi vagyunk az est egyik díjazottja és mi is az apropó, amiért itt vagyunk. Én ilyen picike törülközőt hoztam - majd ennyi került adásba .

Tulajdonképpen vicces és Barnabás kifejezetten jól mutatott a híradóban.

 Idén nem megyünk több gálára .

ui: ez pedig a bemutatkozó kisfilmünk. Érdekessége, hogy a rendező azt mondta ne rakjam le a gyereket, tök menő, hogy velem van.

A lista

Ha híve lennék az ordenáré karácsonyi pénzköltésnek, akkor készítenék egy karácsonyi kívánságlistát és ajánlanám bárkinek, aki ajándékot szeretne nekem venni. A következő dolgok lennének rajta: 

• bármilyen L'Occitane termék - de leginkább levendulás kézkrém vagy shea vajas ajakbalzsam
• iPhone 4S
• valamilyen jó szakácskönyv - de leginkább olyan, amiben van jó sok steak recept vagy pedig Julia Child remekműve, A francia konyha művészete
• Brooks futócipő - pont olyan, mint a Johié

 

a képet Johitól kölcsönöztem

• vásárlási utalvány tetszőleges összeggel valamelyik jó kis boltba, amit az éveleji leárazások idején költenék kel
• valamilyen szép színes New Balance cipő - de leginkább pirosas
• valamilyen szép színes Saltwater szandál - de leginkább sárga
• masszázsbérlet - bár nem hiszem, hogy lenne időm eljárni
• téli technikai futófelső
• Moleskine jegyzetfüzet és/vagy határidőnapló
• egy kocsi
• zsírleszívás
• egy hétvége Brugge-ben a kibaszott hattyúkkal
• egy mosogatógép
• egy pár jó minőségű gumikesztyű
• bármilyen jó könyv
• egy Nescafé Dolce Gusto kávéfőző
• egy csomó mogyorós kávé a Kraftfoodstól
• egy faliszőnyeg
• 3,5 millió forint készpénzben

Még szerencse, hogy egyáltalán nem vagyok híve az ordenáré karácsonyi pénzköltésnek és így ez a lista is hipotetikus. Tőlem meg mindenki valamilyen kézi készítésű cuccot kap megint.

Házimunka

Ma reggel valahol Budapesten

Ded békésen alszik a hintájában

Feleség {mosogatás után, pizsamában}: Mintha mostanában elkummantanád a házimunkát, nem? 

Férj {elnyűtt otthoni pólóban} hallgat. 

Feleség: Egész nap csak pakolok. Mosogatok. Mosok. Teregetek. Hajtogatok. Porszívózok..stb. stb. stb. 

 Férj {sunyin mosolyog}: Tudod, hogy ez nálam periodikus. 

 Feleség {beidegesedik a sunyi vigyoron, közben válogatja szennyest}: Ezt akartam én??? Egész nap csak itthon lenni a négy fal között egy gyerekkel és közben pakolni dolgokat egyik helyről a másikra?

Férj: szoktam teregetni...

Feleség: jah.

Férj {szomorú}: hallgat. 

Feleség: Baszki, egyszer elmegyek itthonról, de tuti nem jövök haza, csak három nap múlva...

 Pár órával később egy impozáns budapesti étteremben, ebédre várva

Ded békésen alszik a babakocsiban

Feleség {szép ruhában, jókedvűen, smirglipapírszerű, berepedezett bőrét, kiszáradt tenyerét és ujjait mutatja a férjnek}: Látod, hogy néz ki a kezem a sok mosogatástól? Állandóan sikálok valamit. Vagy a kádat. Vagy a wc-t. Vagy egy lábast.

Férj: {szép ruhában, jókedvűen, csodálkozó pillantásokkal, mélyen megdöbbenve felesége csúnya tenyerén}: Azta, mitől olyan?

Feleség: Mondom, hogy a sok mosogatástól....

Férj {fapofával}: Kéne neked egy jó minőségű gumikesztyű...

A babakocsis futás szépségeiről

Már akkor tudtam, hogy babakocsival fogok futni, amikor Barnabás még gondolat sem volt. Azok az ismeretlen nők inspiráltak, akikkel, versenyről-versenyre találkoztam az ország legkülönbözőbb helyszínein és tolták maguk előtt azt a furcsa háromkerekű szerkezetet benne egy poronttyal.

Aztán egyszer csak lett nekünk Barnabás és következett 12 futásmentes hónap. Az első és utolsó futásom között napra pontosan 12 hónap telt el. Teljesen véletlenül egyébként. Futni persze nem mertem a terhesség alatt, de sport, mozgás nélkül sem akartam létezni, így olykor-olykor kimentem nordicozni a Népligetbe, itthon pedig 2-3 naponta jógáztam egészen a végéig. Arról ne is beszéljünk, hogy a rubintrékák és victoriabeckhamek korában, (nagyon helytelenül) szinte ciki a gyermek és a méhlepény súlyánál többet hízni. Amit persze én pont leszartam, de azért figyelni akartam arra, hogy a súlyom egészséges határok között maradjon. 16 kiló lett a vége, amiből még mindig van öt. Már egészen összeszoktunk. A terhesség vége felé egyszer úszni is voltam és csak ajánlani tudom minden (egészséges, problémamentes) terhes nőnek: olyan lehet a Holdra szállás gravitációkönnyed környezetben, mint 7 hónapos terhesen – némi súlyfelesleggel és egy gyerekkel a hasban– elmerülni egy medencényi vízben. Azóta is bánom, hogy nem mentem többször.

Az első futásra akkor került sor, amikor felocsúdtam a szülést követő első pár hét okozta sokkból és a nem-alvás okozta kimerültség is némileg csökkenni kezdett. Felöltöztem futóruhába és kitörtem a négy fal közül. Két szoptatás között 1900 métert futottam gyalog-galoppoztam a Népligetben a kis körön. Barnabás ekkor négy hónapos volt. Rettegtem az olyan városi legendáktól, hogy a mozgástól elmegy a tej vagy  a tejsav átmegy a gyerekbe és neki is izomláza lesz stb., így alaposan utánajártam a dolgoknak. Lassan, de biztosan kezdtem. Az tudtam, hogy a tempót és a távot hétről-hétre fokozatosan kell emelni, így elsőre két percig futottam csigatempóban és két percig gyalogoltam 1900 méteren keresztül. Azt nem mondom, hogy szórakoztató volt, ráadásul ahogy újra beindult a futás okozta vérkeringés a testemben, azt hittem belehalok a viszketésbe. Fura volt.

A tökéletes futó babakocsi kiválasztásához szükség volt némi időre és persze az sem könnyítette meg a helyzetünket, hogy az én elképzeléseimnek megfelelő járgányt Európában gyakorlatilag nem gyártanak. Olyat akartam, aminek legalább 40 centi átmérőjű, felfújható gumikerekei vannak, stabil küllőkkel. Az első kereke rögzített (nem rögzíthető), van rajta kézifék, lábfék és igazi napellenző, ami megakadályozza, hogy kiégjen a gyerek retinája. És persze stabil biztonsági öv. Utána olvastam egy-két honlapon (többnyire a Runner’s World ajánlásával) és egy pár videót is végig böngésztem a YouTube-on.  A győztes az amerikai gyártmányú  F.I.T. Jogger nevezetű csodajárgány lett, amit egy lengyel on-line bababoltból tudtunk megrendelni hosszas lengyel-angol levelezés után.)

Az első közös futásra a Margitszigeten került sor, mivel úgy gondoltuk ott a legjobb minőségű az út a babakocsis futásra. Ma már nem így gondoljuk.  Én nagyon izgultam, hogy Barnabás hogy fogja bírni. Persze pont összefutottunk egy kollégával, akitől Barnabás persze tökre megijedt és persze tökre elkezdett üvölteni.

A bőgés után a budai oldalon indultunk el, a betonon a biztonság kedvéért. Jóleső érzéssel, már-már nagyképűen toltam magam előtt a kocsit gyalog-galoppozás közben és csodálkoztam azon, hogy mennyire csodálkozik rajtunk mindenki. Két kilométer után találkoztam azzal a fiúval, akivel évek óta mindig találkozunk hol az egyik, hol a másik oldalon, de még soha egy szót sem szóltunk egymáshoz, sőt még csak nem is köszöntünk. Mikor őt ott megláttam, tudtam, hogy a világ mit sem változott, újra (még mindig) szeljük a kilométereket, a különbség csupán annyi, hogy én egy gyereket is tolok magam előtt.

A gyerek egyébként jól bírja a futást, bemelegítésnél még nézelődik, aztán gyakorlatilag az első kilométeren elalszik. A gyerek anyja is jól bírja egyébként, bár a kar- és hátizmaimnak azért hozzá kellett szoknia, hogy futás közben még kb. 25 kilót tolok magam előtt.

Kell némi elszántság ahhoz, hogy az ember futócipőben egy babakocsival és egy kisbabával nekirugaszkodjon a Margitszigetnek, de ha sikerült áthidalnunk a kezdeti idő- és energiahiányt, nem mindennapi élményben lehet részünk. 

A kétkedőknek pedig itt van tíz érv a babakocsis futás mellett:  

• sokkal több ember mosolyog ránk futás közben, mintha babakocsi nélkül futnánk
• nekünk nem kell kerülgetni senkit – no nem mintha a tempó ezt kívánná -  látván a babakocsit, nagyon előzékenyen mindenki ki fog kerülni minket
• a babakocsi jótékonyan eltakarja a szülés után súlyfelesleggel terhelt alsóbb testrészeinket (persze csak akkor, ha szemből nézzük és persze ez leginkább csak lányok esetében igaz)
• köszönhetően  a babakocsi praktikus kis tároló rekeszeinek, mindig van hely frissítőnek
• ha ritkán is, de mégis összefutunk egy szembejövő babakocsis futóval, a találkozás tutira udvarias integetésbe, talán hangos köszönésbe torkollik
• emberek között lehetünk, ami már önmagában is nagy szám azután, hogy több hétig hesszeltünk a négy fal között egy kisbabával
• a járgánnyal nagyon különlegesnek érezhetjük magunkat, mert garantáltan mindenki meg fog minket bámulni, különösen akkor, ha nem egy felkapott, futók által gyakran látogatott helyen futunk
• futás közben is élvezhetjük gyermekünk társaságát
• ha elfáradunk és egy kicsit megállnánk, a pihenőt nyugodtan rá lehet fogni a gyerekre: „jaj, kiesett a cumija”, „csak megigazítom a takarót”
• dolgunk végeztével pedig csak bátran kukkantsunk be a kölyökhöz és hagyjuk, hogy megjutalmazzon bennünket egy széles vigyorral.

Jótanácsok futást szülés után újrakezdőknek:  

• várd meg, míg a kisbabád legalább hat hónapos lesz és csak utána ültesd bele a futós járgányba. Addigra erősödik meg annyira a kis gerince, hogy már nem terheli meg a zötykölődés
• ha még szoptatsz, lassan kezd el a mozgást, a tempót és a távot fokozatosan emeld hétről-hétre
• figyelj a megfelelő folyadék-bevitelre és futás után is pótold a szükséges folyadékmennyiséget
• vegyél fel erős sportmelltartót, ami garantáltan megtartja, de nem szorítja a szoptatós ciciket
• futás előtt szoptasd meg a gyereket (vagy fejd le a cicidet), hogy kiürüljön és könnyebb legyen a mozgás
• futás után alaposan zuhanyozz le, hogy a gyerek ne érezze rajtad az izzadtságot
• évszaknak megfelelően rétegesen öltöztesd fel a gyereket és a biztonság kedvéért legyen nálad egy kis takaró is
• nyáron lehetőleg ne fuss vele közvetlen napfényben
• vigyél a gyereknek cumit, játékot, bármit, amit szeret, hogy ne unatkozzon futás végén kanyarodjatok el egy játszótér felé, hadd élvezkedjen ő is egy kicsit

Linkajánló:

1. Aki többet akar tudni a témáról, olvassa el Karlowits-Juhász Tamás minden részletre kiterjedő cikkét
2. Összehasonlító cikk a Runner’s World magazin honlapján
3. Angol nyelvű videó a YouTube-on egy gyakorló anyukától:

Na, jó futást!

Kökívánatra az ünnepségről

Őszintén be kell valljam, hogy a szóban fordó díjtadó ünnepségnek sokkal nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ezzel persze nem a szervezők érdemeit akarom ám lekicsinyelni (már ha van ilyen szó egyáltalán), valószínűleg arról van szó, hogy ez a fajta klasszikus smúzolás egyáltalán nem az én műfajom.

A férjem természetesen elfelejtette, hogy a feleségének hat es fél hónap után kimenője volt, így halált megvető bátorsággal ült a bankban fél hétig és intézte az ügyeit. Így kénytelen voltam elkezdeni a készülődést kettesben Barnabással. Ez a fajta készülődés sosem volt az erősségem és korábban is hajlamos voltam addig-meddig pepecselni mindenféle dolgokkal, hogy az indulás pánikszerű hisztériába torkollott.

Nos egy egy csecsemő jelenlétében az ember már sokkal okosabb és az egész napos pöcsölés luxusát teljesen nyilvánvalóan nem engedheti meg magának. Így például a hajamat már délelőtt megcsináltam - Barnabást amúgyis teljesen elvarázsolja a hangosan zúgó hajszárító, én meg amúgyis utálom a frissen mosott hajat. (A biztonság kedvéért hajszárítás után még egy rózsaszín New York Yankees sapkát is húztam a fejemre, hogy lelapítsa a túlságosan is púpos hajamat.)

Barnabás fürdését kivételesen szigorúan hétre időzítettük, szóval amikor fél hétkor Gábor még nem volt itthon és nekem már régen túl kellett volna lennem legalább a saját  tisztálkodásom részen, kezdett szorulni a hurok. Így Barnabást pihenőszékestül bepréseltem a fürdőszobába a mosógép-fürdőkád-mosdókagyló háromszögébe, én pedig kényelmesen beültem egy kád vízbe. Barnabás kitartó figyelme mellett persze annyira nem lehet ellazulni, így a postás és rendőrkacsával folyamatosan játszottam neki a kád szélen.

Éppen elkészültünk, amikor az apukája betoppant az ajtón és csak akkor esett le neki, hogy egy rendhagyó estéről van szó, amikor elkezdtem kisteni a szempilláimat és már a kezemben volt az arcpirosítós kis dobozka. A gyereket sikerült problémamentesen megetetni és lefektetni, engem pedig várt a taxi 19.45-kor. Az est talán legnagyobb szenzációja - nyilván a díj után - hogy a taxisnak 0, azaz nulla darab fog volt a szájában. A Doboz hely tényleg jó, bár ha szabad akaratomból választhatnék, a következő kimenőt valószínűleg nem ezen a helyen szeretném eltölteni.

A szervezők teljesen nyilvánvalóan nem voltak tekintettel a szoptatós anyákra, mert az ünnepség majd' egy órás késéssel kezdődôtt. A várakozás Dórinak és Juditnak köszönhetően kellemesen telt a teltházig telepréselt helyen, ahol a meghívottak 30 százaléka tudott csak leülni. D ez nyilván a koncepció része volt.

A díj átvétele a várakozásokkal ellentétben kevésbe volt megható pillanat - persze nagyon-nagyon örültünk neki - de nem hallottuk rendesen, hogy ténylegesen a nyertest - vagyis minket - szólítják- e fel a díj átvételére, így nagy bizonytalanságban tolakodtunk előre. Szégyenlőségem okán biztattam Juditot, hogy jöjjön ki velem a plénum elé, de ő még tőlem is szégyenlősebb, így sunyi módon hátul maradt (igen, igen, tudom, hogy olvasod). Arról senki nem szólt előre, hogy fotó is készül, így az utolsó pillanatban fordultam a fotós felé, (Ramon szerint) a világra rácsodálkozó fejjel. Ez lett az eredménye :

 ha közelebbről megnézzük, még bandzsa is vagyok

Az est hátralévő részét nikotinfelhőbe burkolt beszélgetéssel folytattuk, majd tíz után pár perccel már taxiban ültem egy szabályos fogsorral rendelkezőmtaxisofőr társaságában. Itthon az első utam a fürdőszobába vezetett, ahol újabb nikotinmentesítő fürdés és hajmosás következett és éppencsak elkészültem, mikor a kisfiam kissé ziláltan ismét enni kért.

mindent egybevetve nagyon jó volt kimenőzni, különösen Dóri, Judit, majd később Zsófi és Robi miatt, de még jobb volt hazajönni a kis pusingfejű kisfiamhoz.

Mivel mostanább csak úgy potyognak a díjak, a legközelebbi díjátadó jövőhét szerdán lesz, ahová kiscsaládommal együtt érkezem. Persze ez emberi időben kezdődik. Ez esetben tudom, hogy nyertünk - bár megígértem, hogy a helyszínen majd jól meglepődünk - , mert a nyertesekkel készült egy kisfilm, amiben Dórival nyilatkozunk és a rendező jófejségének köszönhetően Barnabás is jelen van a filmben, mint mellékszereplő. No de erről majd jövőhéten. 

ui: Dóri és Judit egyébként kolléganők, ha valaki nem tudná.

Anya ma ünnepségre megy

Mégpedig díjátadó ünnepségre. Ami egyben azt is jelenti, hogy hat és fél hónapja először ez az első, hivatalos kimenőm. Tulajdonképpen lehetne az egy és feledik is, mert egyszer Gáborral már megpróbáltunk romantikusan vacsorázni a kisvárosi olasz étteremben, de mikor Barnabás félálomból felriadt és kiszúrta, hogy nem az anyja, hanem a nagyanyja próbálja altatni a kiságyában, féktelen tombolásba kezdett, és megfékezésére az előétel és a főétel között haza kellett rohannom. Mire visszaértem, a férjem szalonspiccere itta magát, a főételem meg kihűlt, a desszertig meg el sem jutottunk. Szóval ezt csak a legnagyobb jóindulattal lehet kimenőnek tekinteni. 

Nem olyan régen azonban, a munkatársaim benevezték két belső kommunikációs kisfilmemet a Kreatív magazin Prizma PR versenyébe. Ezeken még tavaly dolgoztam - sok más okos emberrel együtt innen és innen - amikor a kommunikációs vezetője voltam egy céges IT-projektnek. (Nem is IT, de hosszú lenne most elmagyarázni, hogy miért nem és ez most itten egyáltalán nem lényeges, így sokkal egyszerűbb). Jól sikerült mindkettő, szívesen megmutatnám őket, majd utánajárok lehet-e. Szerencsére másoknak is tetszett és a filmekkel shorlist-esek lettünk, vagyis bekerültünk a döntőbe és ma este van az eredményhirdetés.

 

Barnabással még ruhát is vettünk nekem. 2400 volt, nem hagyhattuk ott. Barnabás meg különben is szeret vásárolni, mert bájologhat magával a próbafülkék tükreiben. 

Szép ruha, különösen azért, mert (szemből) nem látszik benne az öt-hat kiló felesleges zsírpárna a felsőtestemen

Kicsit izgulok, mert: 

• gyakorlatilag hónapok óta nem voltam ilyen sok ember között
• mi van, ha Barnabás megint kikészül, hogy nem vagyok itt, amikor elalszik
• az esti szoptatáshoz van időzítve az indulásom, és mivel nálunk nincsen szigorú napirend, valószínűleg nem érek oda pont nyolcra
• a díjátadó egy felkapott, belvárosi helyen lesz és kicsit szégyenlős szoktam lenni az ilyen helyeken
• nem tudom lesz-e elég időm hajat belőni (na jó, ez már félig kész), némi sminket felapplikálni az arcomra, körmöt festeni stb. G. későn ér haza, B. meg nincs jó passzban a kibújóban lévő fogai miatt.
• találkozni fogok egy csomó régi arccal, akiket ezer éve nem láttam
• nem tudom kibírom-e ébren fél tizenegyig
• jó lenne, ha kapnánk valami díjat.

Na majd írok, hogy hogy sikerült. 

Ó mennyei frittata

A Chipmunk-19 blogon időről-időre megjelennek bizonyos táplálkozással kapcsolatos írások - többnyire elrontott ételekről. Szeretek főzni, de rendszeres gyakorlása - kiváltképp mostanság - idő és energia hiányában elmarad. Manapság jobbára Barnabásnak főzök, mivel már javában benne vagyunk a hozzátáplálás időszakában. Szeretek több adagot megfőzni neki egyszerre, így nem kell naponta pöcsölni az olyan jelentőségteljes tevékenységekkel, mint a zöldség- és gyümölcspucolás, főzés, pépesítés, mosogatás és a többi. Felnőtteknek való flinces-flancos finomságok elkészítésével nem bajlódok (csak hétvégén), mert G. szerencsére önellátó módon ebédel a céges kantinban, én hozzám pedig egy nagyon helyes kis ételfutárfiú jön minden reggel.

(Próbálkoztam a főzéssel mikor Barnabás 2-3 hónapos lett, de annyira sajnáltam elpazarolni az időmet a konyhában, ahelyett, hogy Barnabással foglalkoztam volna, hogy inkább visszaálltam az ételrendelésre.)

Tegnap azonban mennyei vacsorát rittyentettem kisujjból mintegy 20 perc alatt és kellőképpen motivált vagyok ahhoz,  hogy ezt itt most elmeséljem. 

A vacsorával többnyire gondban vagyunk. G. legtöbbször elég későn ér haza ahhoz, hogy valami komolyabb dolgot együnk - arról nem is beszélve, hogy kényesen ügyel a súlyára. Barnabás 7 körülre már elég k.o., szóval gyors, könnyen elkészíthető és könnyen emészthető ételekben kell gondolkozunk. Én ráadásul szeretek meleget enni, mert valamiért azt gondolom, hogy az egészségesebb.

Na a frittata pont ilyen, minden igényünket kielégítő étek.

Annak ellenére, hogy a tojásnak minden formában - kivéve nyersen - viszonylagosan nagy rajongója vagyok már évtizedek óta, a frittataval csak 32 és fél évesen találkoztam. Tehát nemrég. Ráadásul egy hollywoodi romcomban, annak ellenére, hogy a frittata tradicionális olasz étel. Harrsion Ford azonban olyan mesterien adta elő, hogy a film vége után gyakorlatilag az volt az első dolgom, hogy keressek egy jó receptet.

itt most nem főz senki, tessék csak megnézni a filmet, vicces

A fritttataban az tetszik leginkább, hogy elkészítésének nincsenek merev szabályai és a tojás kivételével gyakorlatilag teljesen liberálisan kezelhetjük az összes többi hozzávalót. Szabadon improvizálhatunk zöldségekkel, felvágottakkal, sajtokkal és fűszerekkel, ahogy éppen kedvünk tartja - vagy ahogy éppen a hűtőnkből telik. 

 

Én tegnap hat tojást vettem elő és egy 2dl-es tejszínt. (Ez jó, ha sűrűbb egy kicsit.) A tojásokat egy kancsóban vertem fel, majd hozzáöntöttem a tejszínt. (Azért kancsóban, mert abból roppant egyszerű volt kiönteni a cuccot). Előtte gyorsan kivajaztam a muffinsütőm kis lyukacskáit és ezekbe a kis lyukacskákba töltöttem ezt a tejszínes-tojásos csuda dolgot. Igaziból serpenyőben is kellene, de a pinteresten láttam egy jó receptet és totál belezúgtam a muffinsütőben sült frittataba. 

Ezután jön az igazán klassz rész. Ugyanis a kis lyukacskákba - vagy a nagy serpenyőbe, tetszés szerint - elkezdhetünk beledobálni mindenféle földi jót. Én tegnap paradicsomot, sonkát, téliszalámit, sajtot és egy kis krémsajtot dobáltam a tojásba. 

Ha a dobálást befejeztük, az egész cucc mehet az előmelegített sütőbe, hogy ott jól megsüljön. Kb. 15 perc kell neki, attól függően, hogy mekkora adagot sütünk. 

Az a legjobb benne, hogy melegen és hidegen is finom és minket egyáltalán nem zavart, hogy az olaszok ezt leginkább reggelire eszik. Vacsorának is kiváló volt. 

 

Aki eggyel magasabb szintű virtuális gasztronómiai élményre vágyik, az látogasson el a kedvenc gasztroblogmra, a Soulkitchenre.

ui. Szívesen veszek könnyű vacsora-ötleteket, ha valaki esetleg megosztaná.

10 darabos kérdés-szett (nagyon) kezdő szülőknek

A minap gondoltam egyet és levettem a polcról az egyetlen - kölcsönkapott - gyermekneveléssel  szakértően foglalkozó könyvünket. Annak idején szándékosan nem költöttünk terhes- és kisbaba szakirodalomra, mert a mai világban ember anya legyen a talpán aki derekasan helyt tud állni és magabiztosan el tud igazodni a gyermeknevelést körülölelő információtengerben. Nekem már a terhességnél is egy stratégiám volt, amit a gyermeknevelés kapcsán is próbálok tudatosan továbbvinni: nem nagyon olvasok semmit a témával kapcsolatban. Sem újságot, sem könyvet, sem internetes oldalakat.  Persze ezt nehéz lehetetlen megállni és ha hellyel-közzel sikerül is tartanunk magunkat, még akkor is ott vannak a kéretlen tanácsadók, akik előtt bizony nem illik befogni a fülünket. Így hamar  megszületett a második alapvetésünk is, mégpedig az, hogy mindent a magunk módján csinálunk. Ahogy nekünk jó. Lehetőleg nem kérdezgetünk másokat (mert mindenki a saját maga módján csinálja és akkor megint csak nem tudnánk eligazodni) és nem vetjük össze a módszereinket semmilyen más tudományos és nem-tudományos módszerrel és Barnabást sem hasonlítjuk más gyerekekhez.

Ez persze így nagyon nehéz, különösen ha az első kisbabánkat pátyolgatjuk, mert tökre semmilyen tapasztalatunk nincsen és tökre semmit nem szeretnénk elcseszni (ami persze megint csak lehetetlen). Így kezdő anyukás elkeseredésemben levettem ezt a bizonyos könyvet és gondoltam fellapozom mit ír a szeparációs szorongásról. Az van ugyanis pár hete, hogy Barnabás gyakorta felébred. Elég gyakran ahhoz képest, hogy korábban szépen lehúzta egyben az éjszakákat. Mindenre gondoltunk: éhes, fázik, melege van, fejlődik valami mozgás-dolog megint, fáj valamije, jön a foga, unatkozik, zavarja a sötét, játszani akar, megzavarta a hozzátáplálás, idő előtt elkezdett szeparációsan szorongani stb. Ennek rendje módja szerint mindenféle praktikával próbálkozunk: megetetem minden ébredésénél (de azért 3-4 óránál nem korábban), több ruhát adunk rá, kevesebb ruhát adunk rá, megigazítom a kiságyban, ha elkezd kúszni és beveri a fejét, kenjük az ínyét dologellel, dentinoxszal (ha úgy ítéljük meg, hogy fáj a foga, ami még persze nincs is neki), felkapcsoljuk a lámpát, lekapcsoljuk a lámpát stb. 

(Igazából szerintem egyszerűen csak cici-függő, de erről majd máskor.)

 

Persze a könyv szart sem ír szeparációs szorongásról, így továbbra is vaktában lövöldözünk, de ahogy lapozgattam kiesett a könyvből egy narancssárga papírcetli. Az egyetlen meglehetősen biztos információforrásnak a gyermekorvos-védőnő kombinációt tekintettük (és tekintjük azóta is) és a gyermeknevelés közben felvetődött életbevágó kérdéseket ilyen színes cetlikre írogattuk, hogy aztán majd jól megkérdezzük őket.

Az első tíz kérdés elég széles spektrumon mozgott az egészen egyszerű választ igénylőtől az egészen komplexig, de az teljesen nyilvánvaló, hogy fél évvel ezelőtt nullkilométeres pályakezdő szülők voltunk:

1. Mennyit kell szopnia a kisbabának? 
2. Mennyi kell legyen a súlygyarapodás hetente? 
3. Hogyan kell  a kukiját tisztítani?
4. Mikortól vihetjük ki a szabad levegőre?
5. Miért szopogatja az ujját szopizás után? Éhes még? 
6. Van a fürdetésnek valami trükkje? 
7. Szoptatáskor mindkét mellből kell adni neki vagy szoptatási alkalmanként váltogatni kell? 
8. Mi a teendő légzéskimaradás esetén? 
9. Mennyi ruhát kell ráadni éjszakára? 
10. Olaj, kenőcs,  hintőpor?

 Amatőrök.

Szerencsére a gyerek mindig is jól szopizott, azóta imád fürdeni, a kukiját nem piszkáljuk, gyakran van levegőn, de a ruházkodás dologgal mindig is bajban leszünk.

Azóta valamiért (majdnem) leszoktunk a kérdés-írogatásról, a legutóbbi tanácsadásra már csak egy kis post-ittel mentem, ami rá volt ragasztva a kiskönyvünkre, amit meg jól odaadtam az asszisztensenk és még meg sem kérdeztem őket ő máris felírt egy Vigantolt, Fenistil cseppeket köhögésre és egy adag Sinlacot.

Persze a gyakori ébredés okát továbbra is rejtély övezi. 

ui: ezt a bejegyzést Afrikába ajánlom a rövidhajú lánynak :-)

Inspiráció

 

A minap ezt a képet kaptam mms-ben az alábbi szöveggel: 

"Ezt több szempontból is te ihletted :) Sok puszi"

Köszi Dóri!

ui: ja és képzeld, van egy ugyanilyen gatyám!

Amikor a férjnél felborul a megszokott rutin

Tegnap az utolsó jártányi erőmet arra fordítottam, hogy összeszereltem a járgányt és a gyerekkel elindultunk futni.

Napok óta ugyanis olyan vagyok, mint egy zombi. Mint, aki alaposan szétcsapta magát egy buliban, majd háromórás alvás után bement dolgozni és másnaposan, kialvatlanul, égő szemekkel, kiszáradt torokkal, lüktető fejjel végignyomott egy 12 órás műszakot. A gyerek ugyanis napok óta óramű pontossággal 3 óránként kel minden egyes éjszaka. Az okot még nem fejtettük meg. Vagy éhes. Vagy jön a foga. Vagy fázik. Vagy melege van. Vagy kényelmetlen a hálózsák. Passz, mindegy is, ez most nem az a történet, de végülis azt gondoltam, hogy a friss levegő és egy kis testmozgás mindenképpen jót fog tenni mindkettőnknek. 

Az idő jónak tűnt és eredetileg azt tervezem, hogy a tőlünk kb. másfél kilométerre lévő sportpályára megyünk - ami mellesleg a Puskás Stadionhoz tartozik - futunk egy fél órácskát és irány haza még sötétedés előtt. Legnagyobb meglepetésemre azonban a stadionban meccs volt - finn-magyar- így biztonsági őrök nem engedtek be a pályára futni. Mellesleg nagyon furcsállották, hogy mi ott ketten megjelentünk ezzel a fura izével és úgy néztek rám, mintha én lennék Magyarország egyetlen élő embere, akinek nincs tudomása a mérkőzésről. 

Úgy voltam vele, hogy ha már eddig eljöttünk és magamra erőltettem a futós melltartómat, akkor nem fordulunk vissza. Előtte felhívtam Gábit és megkérdeztem, hogy egy órán belül fel tud-e minket szedni a Városligetben, mert akkor továbbfutnék a Stefánián és még körözgetnék egy párat a Ligetben. De egy órán belül mindenképpen, mert rajtam nincs túl sok ruha és B-nek is nemsokára ennie kell. Szóval tovább folytattuk utunkat a kordonokat szerelő munkásemberek elismerő pillantásai és őszinte sajnálkozásai közepette. A Stefánia egyébként egészen jót futható út babakocsival, ráadásul nagyon szép környék.

 

 Ez a látvány fogadott a Dvorák sétányon

 Mire a Városligetbe kiértem, már majdnem 3,5 km volt a lábaimban, igaz, nem nagyon erőltettem meg magam, mert volt pár piros lámpa is és kétszer a cumit is vissza kellett illeszteni B. szájába. A Ligetben a mesébe illő Dvorák sétányon futottam, mert talán itt van a legjobb minőségű út a Ligetben és már a bringások sem voltak olyan sokan. Még mentem három kört - ami kb. 2.5 km lehetett - aztán felhívtam Gábit, hogy merre jár. Most indulok itthonról - kaptam a választ. Ó - mondom - ez nagyon fasza, mert addig pont odaérek a szelektív kukákhoz, ahol mindig parkolni szoktunk és még egy-két barátnős telefont is le tudok bonyolítani. Mire Noémivel befejeztük a beszélgetést,Gábi már kanyarodott is be a sarkon.

Apa és fia nagyon megörültek egymásnak és én is nagyon megörültem, hogy nem kell hazafutnom.

A találkozó azonban pillanatokon belül okafogyottá vált, mert kiderült, hogy Gábi itthonhagyta a gyerekülést...(amit előző nap kiszereltünk, mert úgy volt, hogy anyámékkal elmegyünk az Ikeába)

Gábiról többek között azt kell tudni egyébként - remélem nem öl meg, amiért ezt ide leírom, ő ugyanis nem ilyen kitárulkozós fajta, mint én - hogy nagyon szereti, ha a dolgok a napi rutinnak megfelelően történnek. Amint közbejön valami váratlan dolog - legyen az bármi apró történés - akkor borul a rutin és már krízishelyzet van. Reggelente közvetlenül indulás előtt pl. csak öt dolog megjegyzésére képes - jogosítvány, pénztárca, kapunyitó, telefon, laptop. Ha váratlanul megkérem arra, hogy vigye le a szemetet, akkor máris itthon marad valami.Vagy a telefon. Vagy a kapunyitó. (Persze azt nem értem, hogy a jogsit, pénztárcát, telefont miért nem teszi a laptop-táskába, mert akkor minden sokkal egyszerűbb lenne.)

Szóval abban a pillanatban, amikor én felhívtam és ő azt felelte, hogy most indulok, meglátta az asztalon felejtett rákóczi túróst...harapott egy-kettőt és rohant is tovább, hogy időben odaérjen értünk...hogy ne kelljen gyalog hazajönnünk...

A süti azonban beleköpött a levesbe, felborította az eredeti tervet, az ülés pedig itthon maradt.

Én nagyon-nagyon röhögtem. Ő egyáltalán nem. Barnabásnak meg többnyire tökmindegy volt.

A töküres hátsóülés felett válságtanácsokozást tartottunk a rendelkezésünkre álló lehetőségek felett:

1. beülünk B-vel gyerekülés nélkül és terv szerint autóval érkezünk haza - ez roppant veszélyes és felelőtlen megoldás lett volna, így hamar elvetettük
2. Gábi hazajön az ülésért, majd vissza értünk - addig mi megfagyunk és éhen-, szomjanhalunk
3. mi B-vel elmegyünk Zsuzsiékhoz - ez egyáltalán nem tűnt ésszerűnek, csak hirtelen jutott eszembe
4. mi B-vel valamilyen tömegközlekedési eszközzel hazajutunk, Gábi meg legalább a babakocsit hazaviszi

Így Barnabással elindultunk az 1-es villamos felé. 

Pénz híján - merthogy Gábi a a forgalmival és a jogosítvánnyal együtt a pénztárcáját is itthon hagyta - jegy és mindenféle irat nélkül, futós cicanadrágban, egy ratyi pulcisban, izzadt, csapzott fejjel, a gyerekkel az ölemben felszálltam a bomberdzsekis, focimeccsre igyekvő drukkerekkel teli villamosra.

Én nagyon izgultam, mert  rettegek az ellenőröktől és normális körülmények között soha-soha nem szállnék fel jegy nélkül semmilyen tömegközlekedési járműre. Arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag - ebben a szerkóban - úgy is tűnhettem volna, mint aki éppen most lopta a gyereket valahonnan.

Barnabás meglehetősen élvezte a helyzetet, gyakori ide-oda pillantásokkal és egy-egy félmosollyal még a felettünk tornyosuló szkinhed szívét is sikerült meglágyítania. 

Végül hamarabb hazaértünk villamossal, mint Gábi, én fürödtem, a gyerek evett, fürdött és viszonylagosan hamar el is szenderült. 

Aztán keltünk tízkor  (!!!!!), majd hajnal egykor,  majd négykor, majd hétkor...

ui. azt meg majdnem kihagytam, amikor a Dvorák sétányon egy velünk szembe bicikliző férfi átkiabált nekem, hogy szuper vagyok...

ui2. és ez a kétszázadik bejegyzés...

Thea kérésére

Az internet előtti időkben, amikor én még kislány voltam, fanatikusan leveleztem az ország különböző pontjain élő barátaimmal. 

Anikó levelei Miskolcról jöttek (Tiszaújvárosba, ami igazán nem nagy távolság és amúgy is minden hétvégén találkoztunk) hetente kétszer is. Többnyire pasiügyekről témáztunk és gyakorta beszéltük ki Anikó kolis szobatársait is. Aztán ha olykor-olykor összevesztünk, akkor heteken keresztül ment a lelkizés - kizárólag levélben! 

Aletta levelei Csepelről jöttek. Én mindig hétfőn kaptam meg, este válaszoltam, kedden rohantam a postára, ő csütörtökön megkapta, este írt, pénteken rohant a postára és ez így ment évekig.  Alettával együtt triatlonoztunk, versenyeken találkoztunk, jobbára nyáron, így nagyon sok megbeszélnivalónk volt. Pasikról (igenis központi téma volt 13-14 évesen, bár közelében sem voltunk a hapsizásnak), barátnőkről, családról, edzésekről. Hetente küldtünk egymásnak fotókat is, nemrégiben találtam meg egy halom kiskori fotót róla otthon.

Rita Miskolcról írt, később Ausztráliából. Ő is triatlonos volt. Vele gyakran találkoztunk is, sőt, egyszer aludt is nálunk. Emlékszem akkor este néztük meg az HBO-n a Kampókéz c. horrorfilmet (életem első horror-élménye és valószínűleg a Ritáé is). Utána annyira be voltunk szarva, hogy nem mertük lekapcsolni a villanyt és egész éjszaka fényben aludtunk. Én évekig nem tudtam nyugodtan aludni olyan szobában, ahol tükör volt. Rohadtul féltem ugyanis attól, hogy a tükörből kijön kampókéz. (Aki látta, tudja miről beszélek.Aki nem látta, nézze meg.)

Voltak hébe-hóba levelezők is. Ajek (a rendes nevére már nem is emlékszem), Fecó, aki később a tesóm nagyon jó, majd nagyon rossz barátja lett és bevallom, egyszer írtam a Popcorn "Levelezőtársat keresünk" rovatából egy maglódi csávónak. Gőzöm sem volt arról, hogy hol van Maglód és a fiúval egyáltalán nem lettünk levelezőtársak, amiben gondolom nagy szerepe lehetett a válaszlevelében küldött meglehetősen előnytelen fotónak.

Ma már ez egészen másképp megy. 

Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtem blogot írni, eszembe sem jutott volna, hogy ezt egyszer majd sokan páran olvasni is fogják (rendszeresen), amiket ide összehordok, megosztják velem a gondolataikat és közülük is lesznek olyanok, akikkel valamilyen kapcsolat  is kialakul közöttünk a virtuális világban. És aztán lettek. Ez már egy sokkal modernebb kapcsolattartás. Bár nem levelezünk olyan gyakran, mint ahogy azt tettük volna mondjuk 1993-ban, de olvassuk egymás történeteit, megosztunk, hozzászólunk, eszmét cserélünk futásról, fogzásról, könyvekről stb., kedveljük egymás fotóit a Facebookon és talán még az a nap is eljő némelyekkel, amikor kilépünk a virtuális valóságból és ténylegesen megrázzuk egymás kezét. Szia! Évi vagyok! Örülök, hogy találkoztunk végre!

Ilyen virtuális barátnőim Zsuzsi, Johi és Thea. Zsuzsi gondolom most meg van lepődve, hogy ide sorolom, hiszen napi offline kapcsolatban vagyunk, de valljuk be, ha nincs kobbaka annak idején, akkor mi sem kerültünk volna ennyire közel egymáshoz. Johi Izraelből olvas és jobbára azért kezdett el futni, mert elolvasta 1-2 futással kapcsolatos írásomat. Azóta már túl vagyunk egy pár levélváltáson, egyszer már majdnem találkoztunk is, Johi pedig azóta is csak fut és fut. Kaptam tőle egy adag inspirációt úszáshoz és mindig eszembe jut, ha véletlenül lecsúszik egy mekis burger. A héten megyek biopiacra is, hogy vegyek spenótot és megcsináljam azt a zöld lötyit, amit ő szokott inni futás után. Úgy érzem, ha ő itt lenne vagy én ott, akkor barátnők lennénk. Theát egyáltalán nem ismertem korábban. Még csak nem is láttam, bár lehet, hogy van fent a blogján egy fotó róla, de én még nem találkoztam vele. Legutóbb mélyen megtisztelt azzal, hogy benevezte a blogomat a Goldenblog versenybe és azt is bírom, hogy kedvesen szokott noszogatni, hogy írjak már. Emlékeztet arra, hogy vannak emberek mindenféle képernyők előtt, akik bizony csalódottan tapasztalták az elmúlt pár hétben, hogy egy árva betűvel nem gazdagodott ez az oldal.

Szóval én nagyon értékelem ebben a web kettes világban, hogy ilyen kapcsolatok létrejöhetnek. De akkor most a lényegre térnék. Talán egyáltalán nem is illik ez a túlzottan hosszúra sikerült bevezető az írás eredeti apropójához, de ezeket mindenképpen fontosnak tartottam elmondani. Thea ugyanis felkért arra, hogy vegyek részt egy játékban, aminek én roppant mód örültem. A játékra való felkérést pedig a mi virtuálus kapcsolatunk hozadékának tekintem.

A játék szerint öt kedvenc gyerekkori ételt kell megneveznem. Banális egyszerűsége ellenére egészen komoly fejtörést okozott, mert kettőt-hármat pár perc alatt össze tudtam szedni, de a többi némi gondolkodásra késztetett.

1. Az all-time favourite, amit mindig, minden körülmények között képes voltam megenni - és mai is mellesleg - az a bundáskenyér. A tojást gyakorlatilag bármilyen formában el tudom fogyasztani - kivéve nyersen - mostanság frittata formájában kedvelem leginkább. A legfinomabb mindig az volt, amit az apai nagymamám csinált, mert ő valahogy mindig jól eláztatta a kenyeret a tojásban és sosem sütötte meg nagyon. (Manapság a bundáskenyeret úgy esszük - csatlakozva a Thea eredeti írásához érkezett hozzászólásokhoz, hogy a két kenyeret tapasztunk össze majonézzel, köztük csirkemell sonkával, így forgatjuk meg a tojásban és aztán mehet a serpenyőben. Világbajnok reggeli, amivel csak jól indulhat a szombat.)

2. A második helyen is tojásos étel szerepel - fentebb kifejtett okok miatt - mégpedig rántotta formájában. Szintén az apai nagymamám készítésében, kissé taknyosan. Ha nála aludtunk, szerintem majdnem mindig ezt kértem reggelire.

3. A harmadik a paradicsomleves, annak is menzás formája. Én nem tudom, hogy ott miből csinálták, de senki sem tudott olyat főzni. A céges ebédlőben mai napig lehet ilyet kapni és egyszer sem hagynám ki. És az íze a mai napig ugyanolyan, mint általános iskolában.


4. A negyedik a laposhús, vagyis a sima, egyszerű rántott hús. Bár ehhez nem fűznek olyan kellemes emlékek, mint a tojásos kajákhoz, de anyukám elmondása szerint sokszor kértem ilyet ebédre.

5. Ötödiknek egy édességet választottam, mégpedig a somlói galuskát. Annak is azt a formáját, amit nagyon régen a Mogyoró Cukrászdában lehetett kapni Leninvárosban. Anyukám minden évzáró után ide vitt minket jutalmazás céljából. (Persze máskor is mentünk oda, nemcsak az évzáró után.) Ebben a somlóiban volt a világon a legfinomabb csokiöntet. Ehhez a helyhez annyira szép emlékek kötnek, hogyha felidézem őket, akkor esküszöm, még a cukrászda illatát is érzem az orromban.

Köszönöm Theának, hogy rám gondolt és így felidézhettem ezeket a dolgokat. Bocsánat, ha a bevezető egyáltalán nem passzol ehhez a kajás játékhoz, de elkapott a tudatfolyam. Egyúttal bátorkodnék is továbbpasszolni a labdát a következő embereknek,  hátha nekik is eszükbe jut egy kis felidéznivaló:

1. Zsuzsinak
2. Johinak
3. Busannának
4. Delishnek,  mert őt egyáltalán nem ismerem, de jó kajákról szokott írni
5. Márknak, hátha lesz kedve írni egy kicsit

A kedvenc kaják jöhetnek kommentben is, ha valaki nem írna blogot, de szájmenése lenne.

Továbbá ajánlom ezt a bejegyzést Anikónak, Alettának és Ritának.