2016. augusztus 29., hétfő

A kedvenc playlistem mostanában

A múltheti kis szösszenettel némileg visszatértem a virtuális vérkeringésbe, ami egyben azt is jelenti, hogy alkalomadtán bele-bele olvasgatok a korábban általam rendszeresen látogatott blogokba. Igyekszem bepótolni a kb. másfél éves lemaradásomat. Néha egészen olyan, mintha egy filmet néznék pörgetve: van, aki leszokott a Barátok Köztről, van, aki felmondott a munkahelyén, van, aki élete legnagyobb kalandjára készül hónapok óta és persze olyan is van, aki szépen csendben abbahagyta vagy éppen szünetelteti a sztorizgatást.

Retisonic éppen szünetelő tumblija óriási hatással volt rám az elmúlt napokban. Az esti altatások után pörgettem bele valamelyik nap és ott is ragadtam vagy két órára. Az írót személyesen is ismerem, de az írásban kiteljesedő sziporkázó stílusa mindig szórakoztat.

Már korábban is írtam arról, hogy nekem sajnos nincs különösebb zenei ízlésem, szinte mindenféle zenét meghallgatok. Ha valami jóra vágyom, akkor Gábor ad tanácsot vagy az ő playlistjeit hallgatom a Spotifyon. (Durva, hogy másfél éve még azt sem tudtam mi az a Spotify, ma meg már a gyerek is simán bekeveri David Bowie-t, ha úgy tartja kedve! #wow #döbbenet).

Retisonic és felesége zenei ízlése mondhatni világhírű. Hogy milyen fasza zenéik vannak, már akkor is tudtam, amikor még nem is ismertem őket (főleg Retisonicot, mert azért Zsuzsival mégiscsak egy városban nőttünk fel, ahol nagyjából mindenki ismer mindenkit). Volt egy közös barátunk, akivel akármikor találkoztam, ő vagy hozzájuk ment zenéért vagy tőlük jött a friss, új zenékkel megpakolt mp3 lejátszójával. (Ma már ez is kiment a divatból).

A Queen Miracle c. számáról szóló bejegyzés baromira kedves emlékeket ébresztett bennem. A Queen gyerekkorom egyik meghatározó együttese, nyilván azért mert apám és anyám is oda volt érte. Freddie Mercury halálakor már 12 éves voltam, persze gőzöm sem volt arról, hogy mi az a AIDS, de tisztán emlékszem a Wembley-s emlékkoncertre, mert együtt néztük anyukámmal a tévében. Azóta már tudom, hogy a Too much love will kill you az nem éppen egy romantikus értelemben vett szerelmes szám. (Egyébként anyám minden évben gyertát gyújt azóta is Freddiért - és Falcoért is - Mindenszentekkor.)


Szóval másnap Barnabásnak én is megmutattam ezt a számot és rohadt jót léggitároztunk közben és azóta is többszört meghallgattuk már az egész albumot. Barni kedvence amúgy az Under Pressure (ami amúgy nem ezen az albumon van), amit Freddie Mercury David Bowie-val énekel és most éjjel-nappal ezt hallgatjuk.



Azóta megfogadtam, hogy az összes számot végighallgatom Retisonic blogjából és csináltam is egy fasza kis playlistet az utolsó pár posztból, amit ti is meg tudtok hallgatni:


Az előadók nagy többsége számomra teljesen ismeretlen, de már így is vannak nagy kedvenceim, például a How I live a The High Violets-től és a South a Hippo Campustól.

ps.

Balázs, én nem is értem, hogy miért nem egy újság/portál zenei szerkesztőségében dolgozol. Olyan szenvedéllyel és érdekesen tudsz írni ezekről a bandákról és a számokról, hogy azzal még a Barbie Girl-ön nevelődött kis fruskáknak is kedvet tudnál csinálni az EMF-hez. 

2016. augusztus 22., hétfő

Halló

Nem is tudom hol kezdjem. Olyan régen volt már az előző poszt, hogy le sem merem írni mennyi idő telt el azóta, hogy újra bejelentkeztem ide.

Pár nappal azután, hogy legutóbb kacérkodtam az újrakezdés gondolatával, rápisiltem egy terhességi tesztre és két csíkos lett megint. Aztán onnantól kezdve gyakorlatilag éjjel-nappal hánytam kilenc hónapon keresztül, ami nem könnyítette meg a nagy visszatérést. Aztán meg csak a fejemet kapkodtam, hipp-hopp megint hónapok teltek el, mire magamhoz tértem kétgyerekes anyukaként.

Aztán mikor eldöntöttem, hogy újra írok  ide megint, sokáig azon gondolkoztam, hogy mi lehetne a nagy comeback sztori. Mivel semmi komolyabb hírértékű dolog nem történik velünk és már több, mint két hónapja csapatom a két gyerekkel a nyári szünetben (kisebb-nagyobb megszakításokkal jobbára egyedül), úgy döntöttem, hogy hagyom a breakingnewst és kezdek valami nagyon kis egyszerű dologgal.

Ezt az ábrát már régóta terveztem megrajzolni, de miután ma fél háromkörül kidőlt mindkét gyerek (egyszerre!!!!) és újratöltődtem egy kis kávéval, a blogot választottam teregetés helyett. (Általában mindig a teregetés szorul háttérbe, mert mire eljutnék odáig, hogy jöhetnek a vizes ruhák, már annyira fáradt vagyok, hogy bizony néha éjszakára is bent felejtem a vizes ruhákat a mosógépben.)

Energiaszintem ingadozása napközben


Semmi különös nincs ebben a rajzban, nem is szándékozom művészeti magasságokba törni vele, leginkább álljon itt örökül a megemlékezés céljából.

Szóval korábban nem gondoltam, hogy két gyerek mellett ennyire el lehet fáradni a nagy semmittevésben. (Ígérem, ez az első és utolsó kissé panaszkodós poszt, igazából ez nem is panaszkodás. Remélem.) Felkelek reggel hétkor jóesetben, két-három éjszakai ébredés után, jóesetben, mert hol az egyik szopizik, hol a másik álmodik rosszat, hol meg a kutya fingja tele úgy a hálószobát, hogy éjnek évadján kell kipakolni az előszobába. (Jóesetben csak fingik, de néha ki is kell engedni a kertbe, hogy könnyítsen magán).

Ma csak kétszer keltem, a kettő között egyet lemenedzselt Gábor. A hajnalt nem számolom, amikor már felmásztam Barnabás mellé az emeletes ágyra, a gyerek és egy óriás méretű (tényleg óriás!!!) Bob minion mellé.

Szóval amikor az első kávé után magamhoz térek, akkor mindig azt hiszem, hogy kipihent vagyok és csípőből végigtolom az egész napot és nem hívogatom Gábort három után óránként, hogy ugye ma nem jössz későn stb. szövegekkel. De aztán mindig felpörögnek az események - reggeli, pelenkázás, legózás, őrültködés, ebédfőzés, altatás, pár szó a szomszéddal, hogy tud-e adni egy paprikát, lisztet, tojást stb., egy program elindítása a mosógépben, Barnabás csitítgatása először szépen, hogy hagyja Julikát aludni, rajzolás Barnabással (utálja), Barnabás csitítgatása hangosabban, persze felkel a kicsi, aztán kávé a szomszéddal (most éppen neki fogyott el a kávéja), aztán tízórai a kicsinek (aki mindig éhes), közben ebédkavargatás, pelenkacsere megint, egy kis porszívózás, mert mióta mászik a kilenchónapos mánikusan porszívozok, szanaszét lévő játokok összepakolása egy kicsit, Julika kimentése a wc-ből, terítés, etetés, persze Juli egyedül akar enni, romeltakarítás, gyerekmosdatás, komplett ruhacsere, persze megint beszart, még egy pelenkacsere, öltözés, hogy elszaladjunk a boltba túróért, mert Barnabás Rákóczi túróst kíván, de hát megint szakad az eső, újabb játék itthon,  kergetőzés a lakásban a kutyával, az öt napja száradó ruha leszedése a ruhaszárítóról, Barni győzködése, hogy aludjon, Julika altalás...és máris fél három van. Aztán ha szerencsém van, alszanak másfél órát, ha nem, akkor Julika felkel fél óra múlva (persze nyűgösen) és játszunk csendben (ami már önmagában is vicc egy kilenc hónapossal), aztán uzsonna, Barni felkel, tök álmos, mesét nézne, indulás a kutyával sétálni a Dunaparton, majd játszótér a sok-sok szomszéd gyerekkel, könyörgés Barninak, hogy menjünk be fürdeni, vacsorázni, emberfeletti erők mozgósítása Julika ébrentartására este  hét óra után, fürdés, vacsora, altatások és a végén még szegény kutya is kap enni. Mire ideérünk, már kb. fél kilenc van, és én a Barátok Köztön is képes lennék ellazulni, ha nézném.

Gondolom öt év múlva visszasírom az egészet. Ha meg nyugdíjasak leszek, majd kialszom magam.

Peace.

2013. augusztus 2., péntek

Magazinmánia

Már nagyon régóta szeretnék egy Kindle e-könyv olvasót. Pofás kis cucc, és tényleg olyan hatást kelt, mintha az ember egy igazi könyvet olvasna. Egyszer utána is olvastam, hogy milyen profi ez a kijelző és hogyan lett kifejlesztve. Gáborral ebben a témában nagyon nem vagy egy hullámhosszon,  ő burkoltan nagyon ellenzi a Kindle-t, egyrészt azért, mert ő Apple-buzi és a Kindle az iPad versenytársa, másrészt azt mondja, hogy kevés a magyar nyelven elérhető e-könyv. Ez utóbbiban nem tudom igaza van-e, még nem térképeztem fel az e-könyv piacot.

Néha elképzelem, hogyha lenne egy Kindle-öm, milyen jókat olvasnék a HÉV-en vagy a villamoson munkábamenet (anélkül, hogy cipelnem kellene magammal egy vastag könyvet) vagy a strandon napozás közben. Aztán persze rá kell jönnöm, hogy nem is járok BKV-val munkába és gyakorlatilag strandra se. Ha nagy ritkán el is jutok ez utóbbi helyre, a gyermek állandó felügyelete még a gyakori pislogást is megnehezíti. (Kicsit paranoiás vagyok vízközelben.) Manapság már az autóban sem lehet olvasni, mert legtöbbször Barnabást kell szórakoztatni. 

Aztán rá kell jönnöm, hogy nem is nagyon olvasok könyveket. Vagyis nem gyakran és ha igen, akkor az is valami tematikus könyv. Most éppen Csányi Vilmostól olvasom "A kutyák szőrös gyerekek" c. könyvet, azelőtt pedig a pitchelés műfajáról olvastam egy nagyon hasznos és gyakorlatias remeket. Csak javasolni tudom. 

A legújabb felfedezés.
Még csak egy-két cikket volt időm elolvasni. 
A magazinok, újságok világában ellenben, kifejezetten otthonosan mozgok. Az újság és hetilap olvasási szokásom már régen nincs azon a szinten, mint egyetemista koromban, bár a munkahelyen azért minden reggel átlapozom a Világgazdaságot, a Napi Gazdaságot és általában a Figyelőt és a HVG-t is. Egyetemistaként mindig volt nálam egy aktuális Népszabadság, egy Magyar Narancs és egy HVG, biztos okos bölcsésznek akartam tűnni. Mondjuk azért  el is olvastam őket. (Akkoriban volt egy MIÉP-es tanárom, akivel jó haverok is voltunk és emlékszem állandóan lecseszett amiért ilyen szarokat olvastam.)

Magazinokból azonban lassan egy mázsányi van itthon. Gábor ebben a műfajban is az e-kiadásokat kedveli, és ezért, ha együtt botlunk bele egy újságosba mondjuk egy benzinkúton vagy a HÉV megállóban, akkor mindig komolyan kell érvelnem egy hagyományos, színes, lapozható termék mellett. Valamelyik nap hallottam, amikor éppen Barnabásnak ecsetelte anyukája papírimádatát. 

Gyorsan szembesítettem is magam a kritikával és be kellett látnom, hogy valóban papírimádó vagyok. Havi és negyedéves magazinokat vásárolok, valamelyiknek hűséges előfizetője is vagyok évek óta, az első számtól. A magazionokban igazán érdekes, naprakész vagy éppen történelmi dolgokat lehet olvasni. A cikkek hosszúsága pontosan illeszkedik az én jelenlegi információ-fogyasztási szokásaimhoz. Kellően hosszúak ahhoz, hogy kikapcsoljanak, kellően informatívak ahhoz, hogy mindig tanuljak valami újat vagy érdekeset és kellően rövidek ahhoz, hogy ne kelljen nagyon mélyen elmerülnöm bennük vagy éppen kibírjam ébren, ha az ágyban olvasok. A kifejezetten nagy méretűeket, mint pl. a HVG Extrák vagy az ÉVA külön kiadások, különösen szeretem. Bárcsak többet utaznék villamoson vagy HÉV-en, mert akkor még többet tudnék olvasni is. (A Harry Pottert annak idején a 28-as villamoson tettem magamévá.)

Bemutatom a kedvenceimet, hátha valaki kedvet kap némelyikhez.





A lakáskultúrával foglalkozó, vagy építészeti jellegú lapok érezhetően kimaradtak az életemből. 
Nektek van kedvencetek? 

2013. július 26., péntek

Motiváció vagy mi

A nyaralás ötödik napja mintha visszabillentette volna a futás iránti kedvemet a pozitív tartományba. Nem is annyira az a belülről fakadó, régi motiváció tért vissza, bevallom őszintén, szégyen, nem szégyen, hanem az itt-ott elhatalmasodott zsírpárnáim késztettek arra, hogy abbahagyjam a henyélést. 

Viccet félretéve, az elmúlt pár hónapban többször is volt a kezemben a futócipőm, de nem vitt rá a lélek, hogy fel is húzzam őket. Legutóbb még Tiszaújvárosba is vittem őket magammal, de mindvégig a bőröndben maradtak. Össze is vesztem Gáborral, mert ő nagyon erőltette volna, hogy fussunk együtt, de én csak egyre idegesebb lettem a gondolattól, hogy futnom kell. 

Sokszor van emiatt lelkifurdallásom, mert gyakorlatilag sport és mozgás nélküli életet élek 2-3 hónapja, ami egyáltalán nem jó. Nehezebb a testem, szó szerint, szinte minden porcikám ellutstult, fáradékonyabb vagyok, a stresszt is rosszabbul viselem és magammal is sokkal kevesebbet törődöm. Elmaradtam a futóbarátaimtól és ez egész nemtörődömség egyre inkább elhatalmasodott.  Sokáig nem kerestem az okát, nem érdekelt, úgy voltam, vele, hogy ez most egy ilyen időszak. Aztán esténként, lefekvéskor, titkon mindig kicsit elmélkeldtem a történeseken. Most azt gondolom, hogy mindennek az elmúlt hónapokban, a háttrében zajló útkeresés az oka. Vagy valami ilyesmi, amire egyelőre nem találok jobb szót. Már amennyire egy 34 éves fiatalasszony, feleség és egy boldog kisgyermek nem mindig felhőtlenül boldog anyukája írhat ilyet a naplójába. Azt gondolnám, hogy az útkeresés ilyentájt már lezárul és nem kell bajlódni bonyolult, megválaszolásra váró kérdésekkel. 

Ha egy hosszú, összetett mondatban kellene összegeznem az elmúlt 9 hónapot, akkor azt mondanám, hogy felmondtam egy stabil, biztos, jól fizető munkahelyen, ahol szerettek és én is szerettem a kollégáimat, egy kihagyhatatlannak tűnő lehetőségért, ami életem egyik legnagyobb csalódásá vált, félretéve ezzel a kistestvér projektet, miközben egy sziklaszilárdnak hitt 10 éves barátság omlott össze darabokra. 

A sok újdonság, tennivaló és aggódás között, felborult a korábban jól bejáratott rendszer és elvesztettem a kapcsolatot a futással, (kicsit a régi önmagammal is), mert be vallom őszintén, nem tudtam rá elegendő időt fordítani. Vagy ki tudja, nem tudtam rám elég időt fordítani. Reggel mindig fáradt vagyok, mivel legtöbbször késő estig dolgozom. Délután mindig Barnabással vagyok, mivel máskor nem nagyon tudok vele lenni. A munka így is túl sok időt vesz el tőle és mióta "full-time" bölcsis, nincs szívem nem vele lenni bármilyen más elfoglaltság miatt. Hétvégén pedig örülök, ha együtt van a család és tudunk főzni, kirándulni, bicajozni. 

Egy darabig még próbálkoztam a hébe-hóba kocogással, de elvesztettem a régi formámat is és minden futás leginkább egy kiadós kudarcélményhez hasonlított, amivel egyre kevésbé akartam találkozni. Egyszerűbbnek tűnt homokba dugni a fejem. 

Valamiért azonban a nyaralós bőröndbe titkon becsempésztem a futócuccomat is. Igazán nem nagy dolgok, egy kis póló, egy kis gyata és pihekönnyű Brooks cipők. Úgy voltam vele, ezen ne múljon. 

Tegnapelőtt meglátogattak a barátaink és a délutáni pancsolásnak közös pizzázás és fotózkodás lett a vége. Amúgy sem vagyok fotogén, de elborzadtam a kép láttán. A sok nemtörődömség és nem futás megbosszulta magát: bokszoló karokat és hájas hátat növesztettem. Még jó, hogy a seggem és a hasam nem látható.  Elég sok érzelem hullámzott át rajtam, de másnap, mikor a beharangozott 33 fok helyett csak 23 volt kora délután, úgy éreztem, itt az idő. 

Felvettem a futócuccaimat. A Garminomat bár feltöltöttem, de elfelejtettem hogyan kell feloldani a képernyőjét. Hát ennyire. Nagyon izgultam, szó szerint a torkomban dobogott a szívem. Kicsit bemelegítettem. Kiléptem a kapun és akkor szembejött egy futó itt a fonyódi Balatonparton, rám mosolyogott, intett és továbbsuhant. Azt gondoltam, hogy ez egy jel és jó helyen vagyok. Bettem a zenét a fülembe és elindultam. Hosszú távot nem terveztem és a tempóm sem volt őrületes, de azért haladtam. Egészen jól ment, hat perc után azonban embertelen viszketés fogott el. Mikor megálltam és csak sétáltam, elmúlt. Ha futni kezdtem, 1 perc múlva megint jött az elviselhetetlen viszketés a combomon, fenekemen és a derekamon. Nem tudom mi lehett ennek az oka, ha ezt befejezem, gyorsan utána is járok. Én valami olyasmire gondolok, hogy a keringésem kezdett újra életre kellni, az erek újra megduzzadtak vérrel és ez a vérbőség okozza a viszketést. A végére elmúlt és akkor megint tudtam futni egyben 6-7 percet. 

Sokat nem futottam, valahol 3 és 4 km között volt a vége. Mikor visszaértem, lesétáltam a partra, levettem a cipőmet és a pólómat és úgy, ahogy voltam, futónadrágban és futós melltartóban beugrottam a Balatonban. Eszméletlen, irigylésreméltó, szavakkal leírhatatlan érzés volt ez így együtt. 

Ma este újra megyek. Vasárnaptól pedig egy igazi futóbajnok, négylábú kísérőm is lesz. 

2013. július 7., vasárnap

Minden jó, ha a vége jó

Nem is kerülgetem tovább a forró kását és nem is halogatom tovább a csattanót: lesz kiskutyánk!!!!!!!!!!!!!!!! Hosszú és fáradságos munka áll a (számomra) rendkívül kedvező döntés mögött, amelyben az alkudozástól kezdve a nyalizáson át a lelki terrorig a meggyőzés szinte minden technikáját be kellett vetnem. Számtalan jó ötletet kaptam tőletek itt is és a FB-on is. Volt, aki 10 éves barátságát kockára téve szállt be a kampányba, Norbinak innen is nagyon köszönöm!

Photoshop Hollandiából
ezt anyusnak köszönhetem
Bevallom, a döntés végül a Budavári Sörfesztiválon született meg, ahol munkaköri kötelességem volt megjelenni, a drága ember meg jól elkísért, ha már így jártam. Jól elszórakoztunk, ittunk 1-2 sört (én csak alig, mert nem nagyon bírom az alkoholt), Gábor találkozott a kollégáival, kicsit szét is váltunk egy időre, majd mikor újra találkoztunk, ő már kissé szalonspicces volt.  Gondoltam is, most eljött az én időm! Belekezdtem a mondandómba, finoman érdeklődtem az akkor még javában zajló kampány hatásáról. Az addigra gondosan felállított és szinte támadhatatlan érvrendszer, no meg a maláta, megtette hatását, és a családfő bágyadtan beadta derekát. Galád módon gyorsan el is loptam az okostelefonját és megírtam a Facebookjára, hogy "Évinek lehet kutyája." Ez tudom nem volt szép, sőt egyenesen aljas megoldás volt, de nem kockáztathattam, hogy másnap letagadja a döntést, arra hivatkozva, hogy részeg volt és össze-vissza beszélt. (Nem mintha csinált volna már ilyet korábban.)

Miután pár nap múltán megbarátkoztunk a gondolattal, hogy akkor most nekünk tényleg lesz kutyánk, meg is látogattuk a domaszéki whippet tenyésztőket. Elég nehéz leírni az a jelenetet, amikor a kapun belépve 9 darab 10 hetes kis whippet "támadásba" lendül és örül a még soha nem látott vendégeknek.  Élvezetes pár órát töltöttünk a kutyák között, hazaérve az első utunk a fürdőkádba vezetett, a ruhák pedig rögtön a mosógépben végezték. (Legjobban mentett kutyus szerettünk volna az Agár Fajtamentőktől, de bevallom őszintén egy kisgyerek mellé nem mernék olyan kutyust hozni, akinek egyáltalán nem ismerem az előéletét. Talán, majd ha ma Barnabás is, a házunk is és kertünk is nagyobb lesz, akkor lesz egy menhelyes kutyink is.)

A kilenc kis rosszasság közül őt választottuk: 

Tiszaparti Szélvész Melo
Ne kérdezzétek miért őt választottuk. Nem tudom. Olyan kis különc volt ezzel a színnel. Mindenki más kék-fehér vagy tigris csíkos volt. Tiszaparti Szélvész Melo a neve. A Tiszaparti Szélvész a kennel neve, a Melot már mi választottuk. 


A kistesóknak egy percig se tartott kikötözni Gábor cipőjét. Barnabást pedig gyakorlatilag nem is lehetett lenni, mert ezek a kis dinkák egyből megrohamozták. A jobb felső képen Melo anyukája látható, Panka. Melo is ekkorka lesz, talán egy picit nagyobb. A bal alsó az egyik kistesó, nagyon sajnálom, hogy homályos lett, de azért a tekintet az látható :-)

Ő pedig a Melo név ihletője. A névválasztás a Gáboré lehetett, cserébe a támogató döntéséért. 

Carmelo Kyam Anthony

2013. június 16., vasárnap

Hollandia, Hollandia, Hollandia, Hollandia és még mindig Hollandia

Amíg az ujjaitokat morzsolgatjátok a kutyás sztori végkifejlete miatt, mesélek egy kicsit Hollandiáról. Már megint. (Ahogy Barnabás mondaná, mert mostanában ez a kedvenc szavajárása.) Szóval elég fura Hollandiába beleszeretni, mert az emberek többnyire Olaszországba szoktak beleszeretni vagy a francia Riviérába. Hollandiánál azonban kevesebb menőbb helyet ismerek Európában. Mondanám, hogy talán ez egész Földön, de a Földnek még elég sok pontján nem voltam, így az nem lenne valami autentikus. 

Pedig Hollandiában elég zord az idő, sokszor esik az eső és a szél is fúj. Arról nem is beszélve, hogy bőven a tengerszint alatt van az egész ország és ami igaz az igaz, a nyelvük sem valami szép. Viszont az egész olyan élhető,  zöld és barátságos, és van egy csomó széles bicikliút, vakokat segítő recés járdabetétek, wifi a vonaton, tiszta tömegközlekedés, széles választék a boltokban, eszméletlen tengerpartok, Ben&Jerry és olajban pácolt nyers hering jó sok hagymával. 


Rotterdamból metróval jöttünk Hága fantasztikus tengerpartjára. 

Be kell vallanom, hogy ezeket a szuper képeket nem én csináltam, mert majdnem lekéstük a gépet
 és ezért oltári tempóban kellett készülnünk és az én gépem itthon maradt. 
Mi fel voltunk öltözve, de azért voltak vadállat holland gyerek fürdőcuccban derékig a vízben.
Nyilván, aki itt nő fel, az hozzászokik, hogy június 1-én 8 fok és metsző szél. 
Európa, a világ egyik legjobb tengerpartja. Kétség nem fér hozzá. Scheveningen. 
Az ég legalább kék volt :-) 
A rotterdami piacon tényleg mindenféle zöldséget és gyümölcsöt  lehet kapni.
És mindenféle halat és sajtot és fűszert és magvakat. Mindezt szinte fillérekért.
De mindenesetre olcsóbban, mint Budapesten. 


Napi program volt az utcán parkoló bmb-k bámulása. 
2013. június 1. Rotterdam. Hideg volt. 
Egy óriás farönkről készül ugrani. 
Barnabás a legstrapabíróbb vendég, akivel valaha találkoztam. Annyira jól vett minden utazással
kapcsolatos akadályt, hogy arra bármelyik felnőtt büszke lehetne.
Eltekintve attól, hogy lehányt a repülőn, minden nagyon csodálatos volt. 
Bármikor útnak indulnánk megint. 

2013. június 9., vasárnap

Kommunikációs kampány a whippetért

Az elmúlt pár napban eléggé megfagyott itthon a levegő egy komolynak tűnő nézeteltérés miatt. Arról van szó ugyanis, hogy én egy ideje már nagyon szeretnék kiskutyát. Gábor pedig nem. Én mindig is szerettem volna kutyát, de amíg bent laktunk a városban, erre nem sok lehetőségünk volt. A panelek között, közeli park híján, kevés feltétel kedvezett annak, hogy kutyatulajdonosok legyünk. 

Az én érveim

Itt a zöldövezetben, egy karnyújtásnyira a Duna parttól gyakorlatilag minden körülmény adott. Sőt, szinte ideális körülményekkel rendelkezünk ahhoz, hogy gazdikká váljunk. Mindketten rugalmas munkaidőben dolgozunk, viszonylag későn megyünk el itthonról és én elég hamar hazaérek, tehát a kutyusnak nem kellene sokat itthon lennie egyedül. De egyébként a kiszemelt fajta kifejezetten szeret hosszan, békésen szunyókálni, a pár órás egyedüllét sem viselné meg különösebben. Hogy Barnabást is említsem, az ő szociális fejlődésének kifejezetten jót tenne egy kutyabarát és ráadásul imádnák egymást. 

Az ő ellenérvei

Gábor azonban hajthatatlan. (Mindenki azt hiszi róla egyébként, hogy egy tök együttműködő pasas, de igazából sokszor nagyon  merev is tud lenni.) Azt állítja, hogy a kutya óóóóóriási felelősséget jelent, mert rendszeresen kell vele sétálni, hóban is, szélben is és nem tudnánk hová tenni, amikor hosszabb időre elmegyünk itthonról. 

Herri és Vilike
Gyakorló anyukaként nem is értem  egy gyakoró apuka ilyennemű kutyaellenes kirohanásait, mert hiszen mi lehet nagyobb felelősség egy kisgyereknél. Bár annak idején a gyermekvállalás körül is ezt a hajcihőt csinálta. Mára viszont ő az egyik legcsodálatosabb és legfelelősségteljesebb apuka a világon, akit ismerek és aki szó nélkül, a legnagyobb természetességgel veszi ki a részét a gyermekneveléssel kapcsolatos teendőkből. Etet, altat, fürdet, mesél, énekel, szaval, főz, vasal, nevettet, megnyugtat és az árvízzel dacolva a legnagyobb felhőszakadásban is elmegy lázcsillapító tapaszért. Szóval egyáltalán nem helyénvaló az aggódása. 

A kutya iránti vágyat a holland túránk csigázta fel megint, ahol három élménygazdag napot tölthettünk együtt két tüneményes whippettel. Imádták Barnabást és Barnabás is imádta őket. Igazán barátságos, nyugodt és elképesztő öntudattal rendelkező kutyusok. Csak szeretni lehet őket. (Kölcsön is vettem egy képet Norbitól, holland vendéglátónktól, hogy bemutassam őket. ) Szerelem volt első látásra és biztosan tudom, hogy ilyen és csak ilyen kiskutyát szeretnék. 

A kettőnk közötti tárgyalások azonban hidegháborús állapotot öltöttek és a nézőpontok az istennek sem közelednek. Pedig meggyőződésem, hogy Gábor fantasztikus kutyagazdivá válna. Ezért most úgy döntöttem stratégiát váltok és a közösség meggyőző erejét kérem az érvelésben. 

A feladat: 
  • Egyesítsük erőinket és gyűjtsünk össze minél több és minél változatosabb kutyatartást pártoló hozzászólást a bejegyzés alatt, amellyel sikeres kommunikációt folytathatok férjemmel szemben, a whippet mellett
  • Cél, hogy a kutyatartást minél több és minél pozitívabb oldalról mutassuk be neki
  • Nem cél, hogy erősítsük őt meggyőződésében
  • Szedjünk össze ellenérveket az ő érveivel szemben pl. "Igaz, hogy mindennap kétszer-háromszor kell majd vele sétálni, de ez csak jó lehet, mert addig is a friss levegőn lehetünk és ez egyfajta rendszerességet alakít majd ki az életünkben. Arról nem is beszélve, hogy a kutyasétáltatás kiváló családi program is lehet egyben"
  • Bármilyen jótanácsot szívesen veszek, amely segíthet az érvelésben
  • Minden szóra szükség van, a máskor hallgatóktól is
Előre is hálás vagyok.

Egy fotó búcsúzóul az érzelmi hadviselés eszköztárából:

2013. június 6., csütörtök

Árvízközeli élmény

Emlékszem arra a bejegyzésre, amit tavaly nyáron írtam, amikor ide költöztünk a Duna mellé. Nagyon boldog voltam. És aztán anyus egyik megjegyzésére is emlékszem, amiben pedzegette, hogy mi lesz, ha árvíz lesz. Nem aggódtam, mert itt nálunk elég nagy a gát, sőt, talán itt a legnagyobb. 

Viszont most, hgy látjuk napról napra emelkedni a vizet, hallgatva a híradásokat az 500 éve nem látott vízmennyiségről, kezd tele lenni a gatyám. Azon gondolkozom, ha esetleg mégis kitelepítenek vagy még rosszabb, szakad a gát, akkor mit viszünk majd magunkkal. Gondolom az első a bonyolultabb kérdés, mert ha a második bekövetkezik, akkor csak felkapom a gyereket és futunk valamerre. Mindesetre addig is élvezzük a partot. 

A fotók telefonnal készültek, kevésbé jó minőség. 



 

azért nincs rajta gumicsizma, mert tegnap
rongyig áztatta és azóta még nem száradt meg
utána vettünk egy jó forró fürdőt
24 órán keresztül tudná csinálni

2013. június 3., hétfő

Sütik Rotterdamból

Hétvégén egészen Hollandiáig utaztunk azért, hogy igazán mesés süteményeket kóstolhassunk. Miriam sütiboltjával hónapokkal ezelőtt találkoztam az interneten és bevallom annyira magával ragadott a kisfilm és a sütiboltból áradó hangulat, hogy megfogadtam, ha legközelebb arra járunk, akkor mindenképpen ez lesz az egyik elsődleges úticélunk. Persze, amikor legközelebb arra jártunk, még tavaly októberben, akkor éppen zárva volt. De Hollandia annyira jó hely, hogy megint arra jártunk. Fél év elteltével most Rotterdamba látogattunk Gergőhöz és Norbihoz. Mesés hétvége volt. Finom ételekkel, kedves kutyusokkal, kedves emberekkel, kevés napsütéssel, hideg széllel. És persze sok sütivel Miriam sütiboltjából. 



Érdemes végignézni a kisfilmet egészen addig, amíg a biciklis csenget egyet. 












Jön még a héten sok-sok kép Hollandiából, de ez a sütibolt megérdemelt egy külön megemlékezést. 

2013. május 27., hétfő

Gy-1

Vagyis Gyereknap-1. Vagyis ha egy picikét visszakanyarodhatok a nemfutáshoz, akkor azt még szeretném elmondani, hogy a szombat reggeli hosszúfutásokról azért is szoktam le, mert utáltam, hogy nincs ebéd szombaton. Mert mindig elszöszöltem az időt futással, ami ilyenkor mindig hosszú volt és mindig későn értem haza ahhoz, hogy főzzek valami finomat és hogy együtt legyünk úgy igazán családilag. Márpedig, ha valami kincset ér, akkor az az együtt, vidám hangulatban eltöltött szombat délelőtt.

És ezt most azért jutott még eszembe, mert egy csodás kis szombatunk volt, amolyan D-1, vagyis gyermeknap előtt gyermeknapozós szombat, már ha érthető, amit szeretnék mondani. Tavaly ugyanis, életünk első, felnőtt fejjel intézményesült gyermeknapján jól megszívtuk a veszprémi állatkertben. Sokan voltak. Túl sokan. Hőség volt és egyébként is, ki az a hülye, aki gyereknapon állatkertbe megy egy szép tavaszi/nyári napon. Akkor megfogadtuk, hogy nálunk márpedig május utolsó szombatja lesz május utolsó vasárnapja és azért is elkerüljük a tömeget. 

Hát így.